You're everything to me 7.rész

Másból sem állt a nap további része, csak a fejemet Tom ölébe hajtva néztünk valami idióta műsort a tévében, ő a hajamat babrálta én pedig szomorúan meredtem a képernyőre. Az elkövetkező hetekben a temetést szerveztem, a baleset után egy héttel hívtak a rendőrségtől, hogy menjek be a halottasházba egy szétroncsolódott holttest beazonosítására. Erőt véve magamon elmentem, az arc teljesen össze volt törve, nem lehetett felismerni, viszont Lolának volt egy pici tetoválása a csuklója alatt, és holttest csuklója alatt is ott volt a pici csillag. A szám elé kapva fordultam el és sírtam el magamat, az őrnagy karolt át együtt érzően és vezetett ki a teremből, majd adott egy papírpohárba kávét.
Bejártam a rendelőbe dolgozni, de szegény Corina sokat nem ért velem, megtettem a szokásos dolgaimat, de egy rutin műtéten, már nem mert segítségül hívni. A temetés napján szomorú szemekkel néztem a saját
tükörképemet, Lola ügyvédje nekem ítélte a lakást Lola végrendelete szerint – fogalmam se volt, hogy Lola ilyen fiatalon már végrendeletet írt- és az autója is rám maradt, ami most érintetlenül állt a lakás előtt. A kocsi kulccsal a kezemben álltam előtte, majd egy hatalmas sóhaj után kiriasztóztam és elindultam a temető felé.
Gyönyörű szertartás volt, mondtam beszédet, mint legjobb barátnő. Tartottam magam így egy kisebb hang megremegéssel, de végig mondtam a szöveget. A temetés végén én voltam az utolsó, aki ott maradt, csak álltam a gyönyörű sír felett és a feliratot néztem.
Lola Whithoch
1989.augusztus 10 – 2014. szeptember 30.
Nem tudom mennyi ideig, de teljesen biztos voltam benne, hogy órákon keresztül csak álltam és néztem a sírt, néztem a nevét, a dátumot. Képtelen voltam elmozdulni onnan, képtelen voltam elhagyni őt. Ő volt a nővérem, a barátom, a családom.
-     Elena – az ismerős hang hallatán megtöröltem az arcomat és felé fordultam.
-     Szia – köszöntem rá.
-     Jól vagy? – csúsztatta tenyerét a lapockámra és fordult felém Tom.
-     Jól leszek – töröltem meg az orromat – én csak… - tekintettem ismét a sírra.
-     Nem kell magyarázkodnod. Gyere, haza viszlek – csúsztatta le a tenyerét a karomon mire ismét az a furcsa bizsergés lett úrrá a testemben.
-     Ég veled Lola – dobtam egy puszit a sírra, majd elfordulva elindultam Tom oldalán – hogy kerülsz ide?
-     Kerestelek a lakásban, aztán ide jöttem – vont vállat.
-     Köszönöm – fogtam meg a kezét – tényleg – néztem fel rá.
-     Nincs mit – karolta át a vállamat.
Annyira jól esett a gondoskodása, az odafigyelése. Én pedig egyre jobban, visszafordíthatatlanul bele szerettem.

A lakáshoz érve, nem tudtam elküldeni így kénytelen voltam beengedni, fáradtan rúgtam le a magas sarkúmat és ültem le a kanapéra hátra hajtott fejjel.
-     Van itthon bor? – állt meg mellettem Tom végig simítva a hajamat.
-     A hűtőben – motyogtam csukott szemmel, hallottam, ahogy besétál a konyhába, kinyitja a hűtőt, majd visszacsukja. Aztán elővesz két poharat, végül
éreztem, ahogy megsüllyed alattam a kanapé.
-     Tessék – nyújtotta felém, én pedig azonnal egy húzásra megittam, ő pedig csak elmosolyodott és újra töltötte.
-     Nem tudom felfogni… - meredtem a poharamra – meghalt, Lola… - csuklott el a hangom – meghalt – fordítottam el tőle az arcomat.
-     Hé – fogta meg az államat és fordított vissza maga felé – ne tartsd vissza a könnyeidet – törölte le a hüvelykujjával az egyik könnycseppemet.
Nem tudtam mit szólni, csak néztem azokat a gyönyörű együtt érző szemeit, az ujjával továbbra is az arcomat cirógatta, majd éreztem egy gyenge húzást maga felé és egyre csak közeledett az arca, már a forró leheletét éreztem az arcomon.
-     Tom… - súgtam már a szájába.
-     Igen? – rekedt hangon.
-     Ha most megcsókolsz… - csuklott el a hangom, ő pedig lágyan rátapasztotta gyönyörű duzzadt ajkait az enyémre.
Finoman végig csúsztatta a tenyerét a nyakamon, hátra a tarkómra és beletúrva a hajamba húzott még erősebben magához.
-     Ne… – toltam el kissé levegő után kapkodva.
-     Elena… - ennyit bírt ő is kinyögni, csak belenézett a szemeimbe az ő csillogó barna szemeivel.
-     Jobb, ha mész – toltam el a mellkasára nyomva a tenyeremet.
Nem szólt csupán végig simítva az arcomat felállt és elhagyta a lakást. Ahogy hallottam elhajtani az autóval, hatalmas sóhajjal túrtam bele a hajamba, szabad kezemmel pedig végig húztam az ajkaimat.

Másnap reggel nyúzottan és rettentően fáradtan mentem le a konyhába,
bekapcsoltam a tévét, hogy valami zene legyen és ne csak a nagy csönd. Elkészítettem a kávémat és a reggelimet, majd a tévé előtt ülve el is fogyasztottam végül elvégezve a reggeli teendőimet felöltöztem egy laza nadrágba és felsőbe, mikor mindennel végeztem fogtam a slusszkulcsokat, bezártam és meg sem álltam a rendelőig.
-     Jó reggelt – csuktam be magam mögött az ajtót.
-     Jó reggelt – mosolygott rám Corina – hogy vagy?
-     Jól leszek – vontam vállat – mit tudnék mást csinálni? – mentem be hátra.
-     Nincs kedved ma nálunk vacsorázni?
Szinte azonnal bevillant a tegnap délután történtek, a csók Tommal és a szívem azonnal hevesen kezdett el verni.
-     Inkább nem, köszönöm – jöttem ki átöltözve.
-     Elena, ne csináld! Ne zárkózz el – fogta meg a karomat – kérlek – vette elő boci szemeit. Én pedig sóhajtva adtam meg magam.
-     Rendben, legyen.
-     Király! Csak hármasban leszünk Tom meg Ria elmennek valahova – forgatta a szemeit.
-     Aha, jó – álltam neki a munkámnak.

Unalmas egy nap volt, nem történt semmi komoly, a szépen javuló állatokat mind haza vitték, már csak a kis Lizzie maradt, az 5 hónapos németjuhász, aki lábtöréssel került hozzánk. Zárás után beültünk a kisautóba és elindultunk a Kaulitz villa felé, Corina mindenáron jó kedvre akart deríteni így bekapcsolta a rádiót és feltekerte a hangerőt. Megmosolyogtam, de nem volt kedvem vele énekelgetni. A gyomrom idegesen rándult össze minél közelebb értünk a villához. Tudtam, hogy Tom nem lesz ott még is… annyira vártam, hogy láthassam, hogy újra meg csókoljon, és a hajamba túrjon… hogy szeretkezzen velem.

1 megjegyzés: