Másból sem állt a nap további
része, csak a fejemet Tom ölébe hajtva néztünk valami idióta műsort a tévében,
ő a hajamat babrálta én pedig szomorúan meredtem a képernyőre. Az elkövetkező
hetekben a temetést szerveztem, a baleset után egy héttel hívtak a
rendőrségtől, hogy menjek be a halottasházba egy szétroncsolódott holttest
beazonosítására. Erőt véve magamon elmentem, az arc teljesen össze volt törve,
nem lehetett felismerni, viszont Lolának volt egy pici tetoválása a csuklója
alatt, és holttest csuklója alatt is ott volt a pici csillag. A szám elé kapva
fordultam el és sírtam el magamat, az őrnagy karolt át együtt érzően és
vezetett ki a teremből, majd adott egy papírpohárba kávét.
Bejártam
a rendelőbe dolgozni, de szegény Corina sokat nem ért velem, megtettem a
szokásos dolgaimat, de egy rutin műtéten, már nem mert segítségül hívni. A
temetés napján szomorú szemekkel néztem a saját
tükörképemet, Lola ügyvédje nekem ítélte a lakást Lola végrendelete szerint –
fogalmam se volt, hogy Lola ilyen fiatalon már végrendeletet írt- és az autója
is rám maradt, ami most érintetlenül állt a lakás előtt. A kocsi kulccsal a
kezemben álltam előtte, majd egy hatalmas sóhaj után kiriasztóztam és
elindultam a temető felé.
Gyönyörű szertartás volt,
mondtam beszédet, mint legjobb barátnő. Tartottam magam így egy kisebb hang
megremegéssel, de végig mondtam a szöveget. A temetés végén én voltam az
utolsó, aki ott maradt, csak álltam a gyönyörű sír felett és a feliratot
néztem.
Lola Whithoch
1989.augusztus 10 – 2014. szeptember 30.
1989.augusztus 10 – 2014. szeptember 30.
Nem
tudom mennyi ideig, de teljesen biztos voltam benne, hogy órákon keresztül csak
álltam és néztem a sírt, néztem a nevét, a dátumot. Képtelen voltam elmozdulni
onnan, képtelen voltam elhagyni őt. Ő volt a nővérem, a barátom, a családom.
- Elena – az ismerős hang
hallatán megtöröltem az arcomat és felé fordultam.
- Szia – köszöntem rá.
- Jól vagy? – csúsztatta tenyerét
a lapockámra és fordult felém Tom.
- Jól leszek – töröltem meg az
orromat – én csak… - tekintettem ismét a sírra.
-
Nem
kell magyarázkodnod. Gyere, haza viszlek – csúsztatta le a tenyerét a karomon
mire ismét az a furcsa bizsergés lett úrrá a testemben.
-
Ég
veled Lola – dobtam egy puszit a sírra, majd elfordulva elindultam Tom oldalán
– hogy kerülsz ide?
-
Kerestelek
a lakásban, aztán ide jöttem – vont vállat.
-
Köszönöm
– fogtam meg a kezét – tényleg – néztem fel rá.
-
Nincs
mit – karolta át a vállamat.
Annyira
jól esett a gondoskodása, az odafigyelése. Én pedig egyre jobban,
visszafordíthatatlanul bele szerettem.
A lakáshoz érve, nem tudtam
elküldeni így kénytelen voltam beengedni, fáradtan rúgtam le a magas sarkúmat
és ültem le a kanapéra hátra hajtott fejjel.
- Van itthon bor? – állt meg
mellettem Tom végig simítva a hajamat.
-
A
hűtőben – motyogtam csukott szemmel, hallottam, ahogy besétál a konyhába,
kinyitja a hűtőt, majd visszacsukja. Aztán elővesz két poharat, végül
éreztem,
ahogy megsüllyed alattam a kanapé.
-
Tessék – nyújtotta felém, én pedig azonnal egy
húzásra megittam, ő pedig csak elmosolyodott és újra töltötte.
-
Nem
tudom felfogni… - meredtem a poharamra – meghalt, Lola… - csuklott el a hangom
– meghalt – fordítottam el tőle az arcomat.
-
Hé
– fogta meg az államat és fordított vissza maga felé – ne tartsd vissza a
könnyeidet – törölte le a hüvelykujjával az egyik könnycseppemet.
Nem
tudtam mit szólni, csak néztem azokat a gyönyörű együtt érző szemeit, az
ujjával továbbra is az arcomat cirógatta, majd éreztem egy gyenge húzást maga
felé és egyre csak közeledett az arca, már a forró leheletét éreztem az
arcomon.
- Tom… - súgtam már a szájába.
- Igen? – rekedt hangon.
-
Ha
most megcsókolsz… - csuklott el a hangom, ő pedig lágyan rátapasztotta gyönyörű
duzzadt ajkait az enyémre.
Finoman
végig csúsztatta a tenyerét a nyakamon, hátra a tarkómra és beletúrva a hajamba
húzott még erősebben magához.
- Ne… – toltam el kissé levegő
után kapkodva.
-
Elena…
- ennyit bírt ő is kinyögni, csak belenézett a szemeimbe az ő csillogó barna
szemeivel.
-
Jobb,
ha mész – toltam el a mellkasára nyomva a tenyeremet.
Nem
szólt csupán végig simítva az arcomat felállt és elhagyta a lakást. Ahogy
hallottam elhajtani az autóval, hatalmas sóhajjal túrtam bele a hajamba, szabad
kezemmel pedig végig húztam az ajkaimat.
Másnap reggel nyúzottan és rettentően fáradtan
mentem le a konyhába,
bekapcsoltam a tévét, hogy valami zene legyen és ne csak
a nagy csönd. Elkészítettem a kávémat és a reggelimet, majd a tévé előtt ülve
el is fogyasztottam végül elvégezve a reggeli teendőimet felöltöztem egy laza
nadrágba és felsőbe, mikor mindennel végeztem fogtam a slusszkulcsokat,
bezártam és meg sem álltam a rendelőig.
- Jó reggelt – csuktam be magam
mögött az ajtót.
- Jó reggelt – mosolygott rám
Corina – hogy vagy?
- Jól leszek – vontam vállat –
mit tudnék mást csinálni? – mentem be hátra.
- Nincs kedved ma nálunk
vacsorázni?
Szinte
azonnal bevillant a tegnap délután történtek, a csók Tommal és a szívem azonnal
hevesen kezdett el verni.
- Inkább nem, köszönöm – jöttem
ki átöltözve.
-
Elena,
ne csináld! Ne zárkózz el – fogta meg a karomat – kérlek – vette elő boci
szemeit. Én pedig sóhajtva adtam meg magam.
-
Rendben,
legyen.
-
Király!
Csak hármasban leszünk Tom meg Ria elmennek valahova – forgatta a szemeit.
-
Aha,
jó – álltam neki a munkámnak.
Unalmas
egy nap volt, nem történt semmi komoly, a szépen javuló állatokat mind haza
vitték, már csak a kis Lizzie maradt, az 5 hónapos németjuhász, aki lábtöréssel
került hozzánk. Zárás után beültünk a kisautóba és elindultunk a Kaulitz villa
felé, Corina mindenáron jó kedvre akart deríteni így bekapcsolta a rádiót és
feltekerte a hangerőt. Megmosolyogtam, de nem volt kedvem vele énekelgetni. A
gyomrom idegesen rándult össze minél közelebb értünk a villához. Tudtam, hogy
Tom nem lesz ott még is… annyira vártam, hogy láthassam, hogy újra meg csókoljon,
és a hajamba túrjon… hogy szeretkezzen velem.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés