Idegesen álltam sorba a Hamburgi reptéren, hogy
átadhassam a jegyemet azidős férfinak. A számat rágtam, már-már véresre, a huszonhárom eddig leélt évem alatt
egyszer sem repültem. Soha!
Drága barátnőmhöz tartottam Los Angelesbe, itthon nem alakultak valami fényesen
a dolgaim és mikor feltette a kérdést:
Miért nem
költözöl ki hozzám? Hidd el itt sokkal jobb életed lesz!
Másnap már foglaltam a jegyemet, pakoltam és most 1 hét elteltével itt vagyok, rajta készen.
Körülbelül 12 óra elteltével, fáradtan álltam a LAX repülőtéren tanácstalanul, Lola drága barátnőm nem volt a váróban, szokásához híven elfelejtette.
Ez volt a rossz szokása, elfelejtett dolgokat, persze nem bántom, hiszen a munkájából adódóan folyton rohan, de azt elfelejteni, hogy Én ide repülök és nincs itt, mert elfelejtett eljönni. Nos… eléggé kétségbe ejtő.
Másnap már foglaltam a jegyemet, pakoltam és most 1 hét elteltével itt vagyok, rajta készen.
Körülbelül 12 óra elteltével, fáradtan álltam a LAX repülőtéren tanácstalanul, Lola drága barátnőm nem volt a váróban, szokásához híven elfelejtette.
Ez volt a rossz szokása, elfelejtett dolgokat, persze nem bántom, hiszen a munkájából adódóan folyton rohan, de azt elfelejteni, hogy Én ide repülök és nincs itt, mert elfelejtett eljönni. Nos… eléggé kétségbe ejtő.
Idegesen
léptem ki az utcára és néztem körül, térképem és címem ugyan volt… de egy német
huszonhárom éves soha nem utazott
külföldre, pláne nem Amerikába nő, hogy igazodjon el egy teljesen ismeretlen
városban?
Így
hát nem volt más választásom –ugyan is a telefonra sem reagált barátnőm –
elővettem a térképet és megkerestem rajta a címet majd elindultam… valamerre.
Órákkal később csak még jobban
kétségbeesett voltam, fogalmam se volt hova kerültem, akiket megkérdeztem senki
nem tudott segíteni, így teljesen meg voltam lőve. Végül egy kávézó
parkolójában fogtam magam és leültem az ottani dekorációnak funkcionáló
sziklára és a térdemre támaszkodva túrtam a hajamba.
-
Most
legyél okos Elena! Még is mihez kezdesz? – dorgáltam meg magam mérgesen – minek
indultam el? - sóhajtva pillantottam fel
a színtiszta kék égre.
-
Minden
rendben? – a mély hangtól a hideg kezdett el futkosni a hátamon s mikor
megpillantottam a tulajdonosát hirtelen még a levegőm is elfogyott.
-
Persze!
Akarom mondani… – ráztam meg finoman a fejemet – nem igazán.
-
Rosszul
vagy? – vette le a napszemüvegét, és nekem a szám tátva maradat.
Életemben nem láttam még ilyen helyes férfit,
hosszú barna haját bogyóba fogta össze, laza fehér V kivágott póló,
farmernadrág, vékony magas szárú bakancs és piros kockás ing a derekára kötve. Isteni férfi! Jobb nem jutott az
eszembe.
- Nem-nem! Csak eltévedtem –
kacarásztam bénaságomon és legszívesebben a földbe süllyedtem volna.
- Oh… - lepődött meg – vagy úgy.
Hát ő… - nézett körbe tanácstalanul.
- Én is valahogy így vagyok –
nyöszörögtem kínomban.
- A címet tudod?
- Igen, térképem is van –
lóbáltam meg - de egy ismeretlen az ismeretlenben…
-
Igen,
értem – vigyorodott el – gyere, elviszlek. – vette ki a zsebéből a
slusszkulcsokat.
- Tessék? – néztem fel gyönyörű
barna szemeibe.
- Nem foglak itt hagyni, a végén
még valaki kirabol vagy a legrosszabb téged rabolnak el – vonta meg a vállát én
pedig fal fehér lettem a rémülettől és azonnal felpattantam.
- Köszönöm – vágtam rá, mire
felvonta a szemöldökét – mármint, hogy elviszel, pedig egy idegen vagyok.
- Ez igaz, de nő és esetlen –
vont ismét vállat és elindult az autója felé.
Mikor megpillantottam a
hatalmas fehér Land Rovert egy halk, hűha-t,
tudtam csak kinyögni. Kivette a kezemből a nagy gurulós táskámat meg a
válltáskámat és a hátsó csomagtartóba tette azokat, aztán beült a vezető
ülésre, én pedig abba hagytam a gyönyörködést és gyorsan az anyós ülésre
pattantam, bár az alacsony termetem miatt elég nehezen ment – pláne hogy a
kezembe volt a kézi táskám is.
Ahogy elhelyezkedtem kérdőn
fordult felém.
- Mi az? – kérdeztem rá, mire
felvonta a szemöldökét.
- Mi a cím?
-
Ja!
A cím… - vigyorodtam el kínosan majd előhalásztam a cetlimet – ez – nyomtam az
orra alá.
Ő gyorsan bevitte a GPS-be és miután az felfogta
merre is szeretnénk elindulni elkezdett beszélni, mi pedig elindultunk.
Zavarban voltam, és ő sem nagyon akart beszélgetni így inkább csöndben
figyeltem Los Angeles épületeit. Végül észrevettem, hogy mosolyogva rám-rám
pillant én pedig zavartan sütöttem le a szememet.
- Sosem jártál még itt? – szólalt
meg elindulásunk óta először.
- Sosem jártam még Németországon
kívül – vontam meg a vállamat és a táskám logó díszét babráltam a körmömmel.
- Német vagy? - fordult felém meglepetten – na, hát! Én is
– vigyorgott rám, én pedig csak mosolyogtam.
Talán ¾ óra is eltelt, mire
megállt egy kis fehér lakás előtt.
- Hát, gondolom – vontam vállat,
majd előhalásztam a telefonomat és tárcsáztam Lolát.
- Elena! – üvöltött bele mire
eltartottam a fülemtől a telefonomat –ne haragudj! Teljesen kiment a fejemből,
hogy ma érkezel!
- Semmi gond Lola – sóhajtottam
fel – fehér kis lakás?
- Igen, ott vagy? Istenem
eltaláltál odáig?
- Egy kis segítséggel –
sandítottam a tökéletes arcívre mellettem.
- A kulcs a nagy virág alatt van,
kicsit nehéz, de meglehet emelni, menj be és érezd otthon magad.
- Rendben, mikor jössz?
- Este 8 körül érek haza.
- Jó, szia.
- Szia, Elena! – és gyorsan
bontotta is a vonalat.
- Kicsit hangos barátnőd van –
fordult felém a megmentőm.
- Hát igen, rendszerint elfelejt
dolgokat.
- De hogy azt is, hogy mikor
érkezik a barátnője – csóválta fejét.
- Hát igen… - köszörültem meg a
torkomat – köszönök szépen mindent – szálltam ki, mire ő is gyorsan kipattant
és segített kivenni a táskáimat.
- Hát… - tette zsebre a kezeit –
minden jót a továbbiakban – biccentett.
- Igen… neked is – feleltem
zavartan – szia – intettem és gyorsan megragadva a táskáimat átsiettem az út
másik felére és felszenvedtem a lépcsőn a táskáimat, hallottam, ahogy elhajt és
én a legfelső lépcsőfokra rogytam.
- Mi van veled Elena? Szedd össze
magad! A szíved majd kiugrik – nyomtam a tenyerem a szívemre. Lehunyt szemmel
vártam, míg normalizálódik a szívverésem, majd megkeresve a kulcsot bementem a
lakásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése