You're everything to me - 1.rész

Idegesen álltam sorba a Hamburgi reptéren, hogy átadhassam a jegyemet azidős férfinak. A számat rágtam, már-már véresre, a huszonhárom eddig leélt évem alatt egyszer sem repültem. Soha!
Drága barátnőmhöz tartottam Los Angelesbe, itthon nem alakultak valami fényesen a dolgaim és mikor feltette a kérdést:
Miért nem költözöl ki hozzám? Hidd el itt sokkal jobb életed lesz!
Másnap már foglaltam a jegyemet, pakoltam és most 1 hét elteltével itt vagyok, rajta készen.
Körülbelül 12 óra elteltével, fáradtan álltam a LAX repülőtéren tanácstalanul, Lola drága barátnőm nem volt a váróban, szokásához híven elfelejtette.
Ez volt a rossz szokása, elfelejtett dolgokat, persze nem bántom, hiszen a munkájából adódóan folyton rohan, de azt elfelejteni, hogy Én ide repülök és nincs itt, mert elfelejtett eljönni. Nos… eléggé kétségbe ejtő.
Idegesen léptem ki az utcára és néztem körül, térképem és címem ugyan volt… de egy német huszonhárom éves soha nem utazott külföldre, pláne nem Amerikába nő, hogy igazodjon el egy teljesen ismeretlen városban?
Így hát nem volt más választásom –ugyan is a telefonra sem reagált barátnőm – elővettem a térképet és megkerestem rajta a címet majd elindultam… valamerre.

Órákkal később csak még jobban kétségbeesett voltam, fogalmam se volt hova kerültem, akiket megkérdeztem senki nem tudott segíteni, így teljesen meg voltam lőve. Végül egy kávézó parkolójában fogtam magam és leültem az ottani dekorációnak funkcionáló sziklára és a térdemre támaszkodva túrtam a hajamba.
-    Most legyél okos Elena! Még is mihez kezdesz? – dorgáltam meg magam mérgesen – minek indultam el?  - sóhajtva pillantottam fel a színtiszta kék égre.
-    Minden rendben? – a mély hangtól a hideg kezdett el futkosni a hátamon s mikor megpillantottam a tulajdonosát hirtelen még a levegőm is elfogyott.
-    Persze! Akarom mondani… – ráztam meg finoman a fejemet – nem igazán.
-    Rosszul vagy? – vette le a napszemüvegét, és nekem a szám tátva maradat.
Életemben nem láttam még ilyen helyes férfit, hosszú barna haját bogyóba fogta össze, laza fehér V kivágott póló, farmernadrág, vékony magas szárú bakancs és piros kockás ing a derekára kötve. Isteni férfi! Jobb nem jutott az eszembe.
-    Nem-nem! Csak eltévedtem – kacarásztam bénaságomon és legszívesebben a földbe süllyedtem volna.
-    Oh… - lepődött meg – vagy úgy. Hát ő… - nézett körbe tanácstalanul.
-    Én is valahogy így vagyok – nyöszörögtem kínomban.
-    A címet tudod?
-    Igen, térképem is van – lóbáltam meg - de egy ismeretlen az ismeretlenben…
-    Igen, értem – vigyorodott el – gyere, elviszlek. – vette ki a zsebéből a slusszkulcsokat.
-    Tessék? – néztem fel gyönyörű barna szemeibe.
-    Nem foglak itt hagyni, a végén még valaki kirabol vagy a legrosszabb téged rabolnak el – vonta meg a vállát én pedig fal fehér lettem a rémülettől és azonnal felpattantam.
-    Köszönöm – vágtam rá, mire felvonta a szemöldökét – mármint, hogy elviszel, pedig egy idegen vagyok.
-    Ez igaz, de nő és esetlen – vont ismét vállat és elindult az autója felé.
Mikor megpillantottam a hatalmas fehér Land Rovert egy halk, hűha-t, tudtam csak kinyögni. Kivette a kezemből a nagy gurulós táskámat meg a válltáskámat és a hátsó csomagtartóba tette azokat, aztán beült a vezető ülésre, én pedig abba hagytam a gyönyörködést és gyorsan az anyós ülésre pattantam, bár az alacsony termetem miatt elég nehezen ment – pláne hogy a kezembe volt a kézi táskám is.
Ahogy elhelyezkedtem kérdőn fordult felém.
-    Mi az? – kérdeztem rá, mire felvonta a szemöldökét.
-    Mi a cím?
-    Ja! A cím… - vigyorodtam el kínosan majd előhalásztam a cetlimet – ez – nyomtam az orra alá.
Ő gyorsan bevitte a GPS-be és miután az felfogta merre is szeretnénk elindulni elkezdett beszélni, mi pedig elindultunk. Zavarban voltam, és ő sem nagyon akart beszélgetni így inkább csöndben figyeltem Los Angeles épületeit. Végül észrevettem, hogy mosolyogva rám-rám pillant én pedig zavartan sütöttem le a szememet.
-    Sosem jártál még itt? – szólalt meg elindulásunk óta először.
-    Sosem jártam még Németországon kívül – vontam meg a vállamat és a táskám logó díszét babráltam a körmömmel.
-    Német vagy?  - fordult felém meglepetten – na, hát! Én is – vigyorgott rám, én pedig csak mosolyogtam.

Talán ¾ óra is eltelt, mire megállt egy kis fehér lakás előtt.
-    Ő az? – nézett ki az ablakon.
-    Hát, gondolom – vontam vállat, majd előhalásztam a telefonomat és tárcsáztam Lolát.
-    Elena! – üvöltött bele mire eltartottam a fülemtől a telefonomat –ne haragudj! Teljesen kiment a fejemből, hogy ma érkezel!
-    Semmi gond Lola – sóhajtottam fel – fehér kis lakás?
-    Igen, ott vagy? Istenem eltaláltál odáig?
-    Egy kis segítséggel – sandítottam a tökéletes arcívre mellettem.
-    A kulcs a nagy virág alatt van, kicsit nehéz, de meglehet emelni, menj be és érezd otthon magad.
-    Rendben, mikor jössz?
-    Este 8 körül érek haza.
-    Jó, szia.
-    Szia, Elena! – és gyorsan bontotta is a vonalat.
-    Kicsit hangos barátnőd van – fordult felém a megmentőm.
-    Hát igen, rendszerint elfelejt dolgokat.
-    De hogy azt is, hogy mikor érkezik a barátnője – csóválta fejét.
-    Hát igen… - köszörültem meg a torkomat – köszönök szépen mindent – szálltam ki, mire ő is gyorsan kipattant és segített kivenni a táskáimat.
-    Hát… - tette zsebre a kezeit – minden jót a továbbiakban – biccentett.
-    Igen… neked is – feleltem zavartan – szia – intettem és gyorsan megragadva a táskáimat átsiettem az út másik felére és felszenvedtem a lépcsőn a táskáimat, hallottam, ahogy elhajt és én a legfelső lépcsőfokra rogytam.

-    Mi van veled Elena? Szedd össze magad! A szíved majd kiugrik – nyomtam a tenyerem a szívemre. Lehunyt szemmel vártam, míg normalizálódik a szívverésem, majd megkeresve a kulcsot bementem a lakásba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése