Whisper my Name 35.rész - Huszonnégy évnyi hazugság

-          Örvendek – fogtam vele kezet – kérem, jöjjön be – mentem előre és nyitottam ki az irodám ő pedig követett – foglaljon, helyet kérem.

Meg is tette és leült az egyik fotelbe.

-         Parancsol egy kávét?

-         Kérek, köszönöm – felelte.

-         Hamarosan kész – ültem le az asztalom mögé a kávéfőző elindítása után – és miben segíthetek önnek Gratia? Furcsa egy név, de nagyon tetszik – mosolyodtam el.

-         Köszönöm. Nos… én nem esküvő miatt kerestem fel.

Meglepődtem és ezt ő is észrevehette, ugyan is a szemöldököm a homlokomra szaladt.

-         Hát akkor miért?

-         Ez elég… bonyolult és lehet bolondnak fog tartani.

Már akkor elkönyveltem magamban, hogy nem normális, mikor rezzenéstelenül nézett rám. Szóval ettől nem kell tartania.

-          Kérem Frau Fischer, bökje ki.

-          Tizenhat évesen a fiatalok másra sem gondolnak, mint a szórakozásra és a szerelemre, én sem voltam más milyen. Szerelmes lettem az iskola legmenőbb fiújába, aki viszonozta az érzést.

-          Nem értem, ez hogy jön ide – értetlenkedtem. Marhára nem érdekelt a fiatal kora.

-          Menthetetlenül belészerettem, két évig jártunk, szakított velem mikor kiderült, hogy állapotos vagyok. Négy hónapos terhes voltam és már nem tudtam elvetetni. A fiú elment a szüleimre támaszkodhattam, a bátyám segített át a nehéz kilenc hónapon.

-          Gratia, kérem én ezt nem…

-          Mikor oda kerültem, hogy a baba megindult megrémültem. Nem voltam felkészülve az anyaságra, így ahogy a pici megszületett azonnal elindítottam az örökbeadatását.

Összevontam a szemöldököm, nem értem mit akar ezzel.

-          Két hónappal később meg is találtam a megfelelő párt. akik felnevelhették a lányom. De mielőtt oda adtam volna nekik, elneveztem. Az édesanyám után, az Amelia nevet kapta.

Feldúlva léptem be a ház ajtaján és mindent lesöpörtem dühömben az asztalról a ház hangos csörömpöléssel telt meg és az én kétségbeesett dühös zokogásommal. Nem lehet igaz!

Nem lehet igaz, amit az a nő mondott.

Az anyád vagyok Amelia.

Nem! Nem lehet, egyszerűen nem!

Összezavarodtam és zokogva rogytam a földre.

Huszonnégy éven keresztül hazugságban éltem, akiket a szüleimnek hittem nem is azok. Akit fájó szívvel temettem el az nem a vérszerinti anyám volt Hazudtak, becsaptak!

Nem akartam elhinni, nem tudtam… egyszerűen ez nem történhetett meg, felkaptam a kocsi kulcsom és a gázra taposva a temetőbe mentem. Ott kiszálltam és elmentem a sírjához, annak a nőnek a sírjához, akiben most a legnagyobbat csalódtam. Hiszen akkor az is hazugság volt, amit a saját naplójában leírt, minden szó, ami rólam szólt hazugság volt!

-          Hogy tehetted? – álltam a márvány sírkövet nézve, nem törődve a zord hideg idővel és a hóval. – hogy voltál képes hazudni nekem?! Mindig azt mondtad semmilyen titkod nincs előttem! És most így kell megtudnom, hogy te nem vagy az anyám?! – kiabáltam a hideg időbe sírva – csalódtam benned, mérhetetlenül csalódtam. Én meg tettem érted mindent, mindent érted? Az életem feladtam volna azért, hogy te felépülj. De rájöttem, hogy meg sem érdemelted volna. Ha most itt állnál előttem felpofoználak, és tudod miért? Mert megérdemled. Gyűlöllek, gyűlölöm, hogy az anyámnak hittelek, gyűlölöm, hogy te neveltél fel a hazug férfival együtt, akit az apámnak hittem!

Csak álltam ott, csak álltam és próbáltam felfogni, hogy ez tényleg a valóság. Tényleg egy örökbeadott lány vagyok. Akit az anyja félelemből dobott el magától és végig hazugságban nőttem fel. Dühös voltam, a szememből folytak a könnyek, amit kapkodva töröltem el az arcomon, majd sarkon fordultam és elhagytam a temetőt, haza mentem.

Elborult az agyam, amik voltak képek a szobámban mind a falhoz vágtam a szilánkok közül pedig kiszedtem a képeket és a kandalló tüzébe dobtam.

Egy forró fürdőt vettem, ami kissé ellazított, a telefonom többször is csörgött, de nem vettem fel, nem akartam senkivel sem beszélni. Senkivel. A kanapén feküdtem, teljes sötétségben és bámultam a plafont, amin olykor-olykor autók fényszórói suhantak el. Csöngettek. Nem nyitottam ajtót. Aztán dörömbölni kezdtek. Tudtam, hogy ők azok, aggódnak, mert nem vettem fel a telefont.

-          Amelia! Nyisd ki az ajtót! – hallottam meg Tom dühös hangját miközben az ajtót verte – ha nem nyitod ki Georg és én betörjük az ajtót, és hidd el nem neked fog fájni!

-          Jobb szöveg nem jutott az eszedbe haver? – kérte számon Georg.

-          Amy, kicsim kérlek, nyisd ki az ajtót, tudjuk, hogy itthon vagy az autód a felhajtón van – hallottam meg Angi hangját.

-          Hagyjatok békén – suttogtam könnybe lábadt szemekkel.

-          Kicsi lány, bármi van, nekünk elmondhatod.

-          Georg-nak igaza van. Tudod, barátok vagyunk.

Felálltam, nem tehettem mást, hiszen tudtam, ismertem őket, hogy nem adják fel. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam, Tom épp újra dörömbölni akart, de Georg még idejében kapta el a kezét. Mind rám néztek.

-          Jó ég mi történt? – ölelt át Angi azonnal én pedig sírni kezdtem.

-        Amy, mond már mi történt – Tom ingerülten majd becsukta magunk mögött az ajtót.

A kanapéhoz kísértek és Angi leültetett, Tom pedig a kis lámpákat kapcsolta fel a kanapé mellett.

-          Mi történt? – törölte le a könnyeimet.

-          Ma reggel az irodámban megjelent egy nő, Gratia Fischer.

-          Igen és? Bántott? Megfenyegetett?

-          Hagy mondja már el – förmedt férjére Angi – és mit történt?

-          Megkínáltam kávéval, közölte, hogy nem esküvő miatt keresett fel, elkezdte a fiatal kori történetét, hogy terhes lett. De a szülés előtt megrémült és örökbe adta a kislányát, a lányt, akit most huszonnégy év után keresett fel.

Döbbenten néztek rám, értetlenül, hitetlenkedve.

-         Örökbe adott lány vagyok, és huszonnégy évig hazugságban éltem.