Whisper my Name 36.rész - Jessica

-          Az… az a-anyád? – Georg tátott szájjal.

-          Nem tudom felfogni, én… nem tudom, mit csináljak – túrtam a hajamba.

-          Ó szívem – ölelt át Angi – beszélned kéne vele.

-          Beszélni? Kikaparnám a szemét.

-          Dehogy kaparnád – karolt át Tom – dühös vagy és ez tök normális egy ilyen után. De szerintem is jobb lenne, ha ezt azzal a nővel beszélnéd meg.

-          Mi mindig melletted vagyunk – ölelte át a nyakam hátulról Georg – bármiben.

-          Köszönöm – mosolyodtam el halványan – köszönöm, hogy itt vagytok.

-          Hogy beszélhetnék vele? Hiszen durván küldtem el az irodámból és nem tudok semmi elérhetőségét.

-          Mire van az internet? – vigyorodott el Tom és a laptopom az ölébe véve már is fellépett a netre és rákeresett a Gratia Fischer névre - meg is van, itt egy cím.

-          Ez a város másik fele – néztem nagyot.

-          Elkísérjünk?

-          Kedvesek vagytok, de ezt jobb, ha egyedül teszem meg.

-          Oké, tessék – nyomta a cetlit a kezembe, amire leírta a címet.

Másnap reggel görcsölve ébredtem meg, féltem az újbóli találkozástól. Rendbe szedtem magam majd reggeli után elindultam. Másfél órába telt mire megtaláltam Hamburg másik oldalán lévő külvárost, nagyot néztem mikor egy hatalmas puccos kertes háznál álltam meg, ez lenne az?

Percekig csak ültem az autóban, majd erőt véve kiszálltam és az ajtóhoz lépve becsöngettem. Egy idős asszony nyitott ajtót, fekete ruhában volt, aminek az elejére egy kötény volt kötve.

-         Jó napot.

-         Jó napot – köszöntem – Gratia Fischert keresem.

-         Jöjjön be, már is szólok az asszonyomnak.

Asszonyom?

Illedelmesen megköszöntem és követtem a nappaliba, ami hatalmas volt. Elég gazdag lehet az anyám, ha ilyen fényűző házban él. Leültem a kanapéra és nézelődni kezdtem, jó ég, mint egy kisebb palota.

-         Ki jött Marta?

A hang hallatára azonnal felálltam.

-         Nem mondta a nevét, asszonyom.

-         Amelia – döbbent meg mikor meglátott.

-         Jó napot.

-         Marta, most hagyjon, magunkra kérem.

-         Igen is asszonyom – majd egy kisebb meghajlással elment.

-         Örülök, hogy eljöttél.

-         Hihetek magának?

-         Tegezz, kérlek.

-         Mi ez az egész? Milyen ostoba játékot űzöl velem?

-         Ez nem játék Amelia. A lányom vagy.

-         És ez csak most, huszonnégy év elteltével jutott eszedbe?

-         Sajnálom, hogy nem kerestelek eddig. De…

-         Nem hiányoztam?

-         Nem ez nem igaz, miután örökbe adtalak megbántam. Hiányoztál, szerettelek.

-         Persze – horkantam fel – akkor miért adtál örökbe?

-         Megijedtem, fiatal voltam.

-         Látom, elég jól élsz – néztem körbe.

-         Az örökbe adásod után két évvel Richard visszajött hozzám és feleségül vett.

-         Richard, szóval ő az apám?

-         Igen – ült le – kérsz esetleg egy teát, vagy kávét?

-         Egy kávét, azt elfogadok – ültem vissza én is.

-         Marta kedves, kérem, hozna két kávét? – szólt ki a cselédnek.

-         Már is hozom asszonyom – jelent meg egy pillanatra majd újra eltűnt.

-         Richardnak egy nagyon jó menő cége van, világ szerte vannak üzletei.

-         Milyen üzlet? – kíváncsiskodtam.

-         Ruházati. Divattervezői céget vezet.

-         Az jó.

-         Olyan gyönyörű nő lett belőled – méregetett mosolyogva.

-         Azt sem tudod, hogy néztem ki gyerekkoromban.

-         Tévedsz.

-         Tessék?

-         Sokszor láttalak.

Összeráncoltam a szemöldököm és úgy néztem rá.

-         Amíg kicsi voltál. Ezért nem emlékszel.

-          Olyan nehéz elhinnem.

-          Tudom.

-          Dehogy tudod – csattantam fel – huszonnégy év hazugság után kellett megtudnom, hogy te vagy az anyám, egy vad idegen nő!

-          Nem vagyok idegen kicsim.

-          De az vagy, nekem az vagy.

-          A két kávé – tette le a dohányzó asztalra a tálcát Marta – tejjel vagy cukorral? – nézett rám.

-          Köszönöm, majd én megoldom – mosolyogtam rá kedvesen.

-          Asszonyom? – nézett Gratiára.

-          Hagyd csak – bólintott – elmehetsz.

-          Engedelmével.

Néztem, ahogy meghajol és elmegy.

-         Furcsa, igaz? – készítette el a kávéját majd a kezébe vette.

-         Emberek lesik minden parancsod, eléggé… furcsa.

-         Nekem is nehéz volt megszokni – kortyolt bele a kávéba.

-         És Richard… tudja, hogy…

-         Felkerestelek?

Csak némán bólintottam.

-         Nem, nem tudja.

-         Miért nem?

-         Figyelj… elhagyott mikor kiderült, hogy terhes voltam veled. Szerinted, hogy fogadná, hogy felkerestelek?

-         Anya, megjöttem! – csapódott be az ajtó, én azonnal oda kaptam a fejem és egy világos barna hajú lányt láttam beszaladni a nappaliba, de ahogy meglátott megállt, meglepődött. Ahogy én is.

-         Szia, szívem – állt fel Gratia – gyere ide.

-         Már is – felelte majd oda állt mellé.

-         Amelia, ő itt Jessica.

-         Szia – álltam fel és nyújtottam felé a kezem.

-         Szia – fogtunk kezet.

Mintha magamat láttam volna.

-          Testvérek vagytok – mondta ki Gratia.

-          Tessék? – nézett fel rá hatalmas döbbenettel Jessica, majd rám. De én is eléggé meglepődtem.

Nem elég, hogy kiderül, hogy ő az anyám, még van egy húgom is. Ez az egész filmbe illő.