Whisper my Name 33.rész - Most elhagyjuk a formalitást.

Idegesen szálltam ki a kocsiból és vettem a vállamra a táskám, felnéztem a hatalmas épületre, és leriasztózva az autóm, bementem a kórházba.

-         Jó napot, Dr. Whitmannhoz jöttem – léptem oda a recepciós hölgyhöz.

-         Ön Amelia Rieder?

-         Igen.

-         A doktor úr az irodájában várja.

-         Köszönöm – biccentettem majd megcélozva a liftet felmentem az irodához. Amikor kiléptem a liftből megálltam egy pillanatra és összeszedtem minden bátorságom. Körül néztem azután indultam csak el az iroda felé, oda érve illedelmesen bekopogtam, majd egy szabad után benyitottam.

-         Jó napot – álltam meg a becsukott ajtó előtt.

-         Amelia, üdvözlöm – állt fel a székéből és odajött hozzám köszönni, kicsit meglepődtem mikor a kézfogás helyett megölelt – hogy vagy? – vezetett a fotelhez, amibe leültem.

-         Ideges vagyok.

-         Ez érthető – ült vissza a székébe – hogy telt a nyaralása?

-         Egész jól. Köszönöm, sikerült egy kis színt szereznem.

-         Igen ez látszik – mosolygott kedvesen.

-         Láthatnám akkor az eredményt?

-         Oh, persze – állt fel és egy fiókos szekrényhez lépett, kihúzta az egyik fiókot, kivett belőle egy nagy borítékot és odaállva mellém felém nyújtotta. Csak néztem a borítékot és nem mertem elvenni, felnéztem Dr. Whitmann-ra aki megértően nézett le rám, majd letettem elém a borítékot és visszaült a helyére.

-         Van egy olyan érzésem, hogy nem rossz, ami abban a borítékban van – szólalt meg a hosszúra nyúlt csönd után.

-         Még is félek.

-         Ezt teljesen megértem.

-         Túl kell esnem rajta – vettem magamhoz a borítékot és feltépve a tetejét lehúztam belőle az A4-es méretű lapot, a borítékot az asztalra tettem és olvasni kezdtem.

A negyedik sor után könnyes szemmel kaptam a szám elé a kezem és csak egy mondatot néztem rezzenéstelenül.
Nem található Philadelphia-kromoszóma, fehérvérsejt szám normális.  A Myleoid Leukémia teljességgel kizárt.

-         Oh, istenem – sírtam el magam – nem vagyok beteg, nem vagyok beteg.

-         Mondtam, hogy rossz nem lehet – mosolyodott el az orvos, de látszott rajta, hogy ő is megkönnyebbült és örül, hogy nem vagyok beteg – jöjjön ide – lépett mellém és tárt karokkal ölelt magához miután felálltam. Megkönnyebbülve szorítottam magamhoz és engedtem ki magamból az eddig fogva tartó rettegést és stresszt.

A kocsiban ülve még midig a boldogságtól könnyeztem és alig mertem elhinni, hogy nem vagyok beteg. Haza út helyett inkább Angi-ékhez mentem, leparkoltam és mivel hallottam, hogy többen a hátsó kertbe vannak, be sem csöngettem, hanem megkerülve a házat oda mentem.

-          Sziasztok.

-          Amy – álltak fel azonnal az ott lévők, név szerint: Angi, Georg, és a fiúk. Nora ugye nem tartózkodott az országban.

-          Mit mondott az orvos? – sietett oda Angi, én pedig elsírva magam öleltem magamhoz – jaj, ne, istenem… ugye nem? – emelte fel a fejem könnyes szemmel.

-          Nem vagyok beteg – mosolyodtam el – nem vagyok beteg – nevetettem fel, persze nem szívből jövő nevetés volt, hanem inkább olyan… erőltetett.

-          Nem vagy beteg, nem vagy beteg – szorított magához Angi.

-          Mondtam, hogy nem lesz semmi - Georg és vele együtt léptek oda a fiúk is és mind egyszerre öleltek át.

-          Erős vagy te, ahhoz, hogy egy betegség legyűrjön – ölelt át Tom többször is.

-          Köszönöm Tom – pusziltam meg.

-          Ülj le, és meséld el mi volt – fogta meg a kezem és ültetett le az ő helyére, magának pedig egy másik széket hozott.

-          Hát… elkértem az eredményt, nem mertem kinyitni aztán mégis rászántam magam és vagy… Kétszázszor olvastam át azt a részt, hogy Nem található Philadelphia-kromoszóma, fehérvérsejt szám normális.  A Myleoid Leukémia teljességgel kizárt. Még most sem fogom fel.

-          Most már megnyugodhatsz – tette a combomra a kezét Bill mosolyogva, és a térdem simította végig többszöri alkalommal.

-          Igen, végre nyugodtan alhatok – tettem a kezére az én kezem.

-          Van süti, biztos kérsz, hozok – állt fel Angi.

-          Segítek – álltam fel én is.

-          Ne te csak maradj, próbáld felfogni a történeteket – ölelt meg.

-          Köszönöm – pusziltam meg és visszaültem.

Nem sokáig voltunk kint, mert elég hideg volt az idő, így inkább beköltöztünk a nappaliba ahol hajnalig beszélgettünk, végül mindenki haza kocsikázott.

Másnap boldogan léptem be a cég ajtaján és mentem fel az irodámba, rég voltam már bent, mert az elmúlt egy hónapban nem az irodámban dolgoztam, hanem az egész országban, mert az egyre közeledő esküvőre mindennek készen és tökéletesnek kell lennie.

Egész nap dúdolgattam és úgy dolgoztam le a nyolc-kilenc órát. Aztán összeszedtem a cuccaimat és hazamentem, otthon vettem egy jó forró fürdőt és épp a szobámba tartottam a pizsamámban mikor csöngettek, zsörtölődve mentem le a földszintre és nyitottam ki az ajtót.

-         Szia – köszönt rám Bill azzal az édes félmosolyával, a lélegzetem is elállt, ahogy végig néztem rajta, fehér ing volt rajta félig begombolva, fekete farmerben és egy szál rózsával a kezében.

-         Szia –fojtott hangon.

-         Ez nem jó oda ahova megyünk – mutatott végig rajtam.

-         Megyünk? – értetlenül.

-         Elviszlek valahová, szórakozni. Tetszeni fog, oh és ez a tiéd – nyújtotta át a rózsát.

-         Köszönöm, gyere be – engedtem beljebb majd az ajtót becsukva vízbe tettem a rózsát.

-         Nem öltözöl?

-         Várj már, beállítasz ide és azt sem kérdezed van-e kedvem?

-         Nem – vonta meg a vállát – most elhagyjuk a formalitást – csókolt meg a nyakamnál fogva.

-         De… de.

-         Css – tette az ujját a számra – vegyél fel egy ruhát.

-         Ruhát?

-         Vagy legalábbis szoknyát.

-         Szoknyát?

-         Muszáj visszakérdezned? – vigyorodott el.

-         Igen, mivel fogalmam sincs, mi van.

-         Elviszlek egy étterembe vacsorázni.

-         De ahhoz minek a szoknya?

-         Majd meglátod – puszilta meg a homlokom – na, siess, fél kilencre van foglalásunk.

-         És még csak fél nyolc.

-         Amy… nőből vagy – tárta ki a karját.

-         Kapd be Kaulitz – vigyorodtam el majd felmentem.

Fogalmam sem volt mire készül és hová visz, de csinosan akartam kinézni ezért egy pirosas hosszú szoknyát vettem fel egy fehér blúzzal a hajam lófarokba fogtam és kisminkeltem magam, előhalásztam a fekete pántos magas sarkúm és letojva a telet felvettem. Végig mértem magam, majd feltettem az ékszereim a parfümöm is magamra fújtam a kistáskám a hónom alá kaptam és lementem.

-         Így jó vagyok?

Megfordult és szó szerint tátva maradt a szája.

-         Azért ennyire csak nem rossz – nevetve.

-         Nagyon jól áll a piros, dögös vagy – kapta el a karom és párszor megpörgetve a saját tengelyem körül oldalra döntött.

-         Hű – ennyit bírtam kinyögni a hirtelen ért támadástól.

-         Mehetünk? – egyenesedtünk fel.

-         Persze, de így nem fogok fázni?

-         Kocsival megyünk, amibe fűtés van. És a hely is elég fűtött.

-         Rendben, akkor csak kabátot veszek.

-         Had segítsek – vette el tőlem és rám segítette.

-         Mi van veled? – fordultam felé.

-         Jó kedvem van, boldog vagyok és veled szeretnék az lenni – csókolt meg újra kezei közé fogva az arcom.

-         Most mi… szeretők vagyunk?

-         Nem – rázta meg a fejét – sokkal jobbak.