Whisper my Name 32.rész - Menthetetlenül belé szerettem.

Végig simított az oldalamon és a nyakam kezdte el puszikkal beborítani, minden egyes mozdulatától kéjes sóhaj hagyta el a szám, és rohadtul nem érdekel ki hallja meg a mi kis magán akciónkat, érezni akartam őt, minden porcikáját, magamban akartam érezni, újra. Megfordított, hogy a fejem a párnák között legyen, levette a gatyáját és a pólóját majd alólam kihúzva a takarót rám feküdt és betakarta magunkat. Kényeztetett a szájával és a kezével egyaránt, és én minden egyes perc után egyre jobban vágytam arra, hogy végre egyé váljunk. Az ajkával csipkedte finom a bőröm, vagy épp a melleimet masszírozta.

Elkezdte végig csókolni a testem, mikor többszöri alkalommal jutott el a köldökömig ívben feszítettem meg a hasam és nyögtem fel.

Visszacsúszott rám és a nyakam csókolgatása közben ezt súgta a fülembe: - Ne hangoskodj édesem, meghallanak.

-         Akkor ne kínozz tovább – feleltem fojtott vággyal teli hangon.

Megcsókolt miközben lehámozta rólam a bugyimat és magáról az alsónadrágot, a lábaim szétterpesztettem, hogy befészkelje magát. Felemelte a fejét és mosolyogva rám nézett, végig simította az arcom majd megcsókolt és ezzel egy időben egyszerre nyögtünk fel, amikor végre magamban érezhettem őt.

Nem olyan volt, mint a nyaraláson, most szenvedélyesebb és gyengédebb volt, nem siette el órákon át élveztük egymást.

Szeretkeztünk.

A nap melegére ébredtem fel, kinyitottam a szemem és nagyon rosszul esett a hírtelen fény a szememnek. Mocorogva nagyot nyújtóztam majd oldalra néztem, Bill ott szuszogott mellettem, hanyatt fekve az arca az ajtó felé nézett. Elmosolyodtam, olyan ártatlan és gyönyörű.

Mocorogni kezdett majd oldalára, vagyis felém fordult. Kicsit megijedtem, hogy felébred, de megkönnyebbülve fújtam ki magam, mikor meghallottam, hogy egyenletesen szuszog tovább. Csak néztem az arcát, tökéletes bőr, érzéki ajkak, szép orr.

Menthetetlenül belészerettem.

Egy tincs csúszott le az arca elé, amit én óvatosan kisimítottam onnan, ledermedtem mikor egy mosoly kúszott az arcára.

-          Jó reggelt – szólalt meg rekedtes hangon.

-          Nem akartalak felébreszteni, sajnálom – vettem el a kezem.

-          Add vissza – nyúlt érte majd két kezébe fogva emelte az ajkaihoz, puszit nyomott rá és magához szorította.

-          Emlékszel mindenre? – tettem fel a kérdést pár perc után.

-          Nem voltam részeg – nyitotta ki a szemeit.

-          Ne célozgass – hunyorogtam.

-          Nem célozgattam – vigyorodott el – és te?

-          Hát… homályos.

-          Én nem bántam meg.

-          Én sem, csak bűntudatom van…

-          Miért? – fordult a hátára engem pedig a mellkasára húzott és a karom kezdte el cirógatni.

-          Hogy hazudnunk kell. Vagyis… Angela tudja, hogy mi a barlangban…

-          Elmondtad? De mondjuk tök mindegy, tuti már mind a hárman tudják.

-          Angi rájött. Akkor vesztünk össze.

-          Ja, igen, emlékszem. Szóval azon.

-          Hát… meg azon is, hogy amit elmondok neki, azt tovább mondja Georgnak. És azért van, amit csak kettőnk között akarok megtartani.

-          Ez jogos.

-          Ugye? – könyököltem fel – és ő volt vérig sértve, hogy gúnyolódtam rajta.

-          Amy – könyökölt fel ő is – nyugi, ne húzd fel magad – simította végig az ujjaival az arcom – már kibékültetek, megbeszéltétek.

-          Igaz. – sóhajtottam fel.

Közel hajolt és megcsókolt, a gyönyörű pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg.

-          A fenébe – morogva kutattam a telefonom után majd ránéztem a kijelzőre és teljesen ledermedtem.

-          Mi az? – hajolt oda Bill is – Dr. Whitmann? – olvasta fel a kijelzőn villogó nevet.

-          Az orvosom.

-          Vedd fel.

-          Igen? – emeltem a fülemhez.

-          Jó reggelt Amelia, felébresztettem?

-          Nem dehogy.

-          Be tudna ma jönni?

-          Az eredmény, basszus teljesen elfelejtettem. – csaptam a homlokomra.

-          Örülök, hogy nem ezen görcsölt.

-          Mikorra menjek?

-          Amikor önnek jó.

-          Rendben, egy másfél óra és ott vagyok.

-          Várni fogom.

-          Visz hall – tettem le.

-          Na? – Bill kíváncsian.

-          Be kell, menjek az eredményért – néztem rá.

-          Ne aggódj – húzott a mellkasához és átölelt – nem lesz baj.

-          Most megint úrrá lett rajtam a félelem. Mi van ha…

-          Sh – tette az ujját a szám elé – ne mond ki.

-          De.

-          Nincs de, Amy. Nem vagy beteg.

-          Ti ezt olyan könnyen mondjátok – másztam ki az ágyból és álltam neki öltözni.

-          Most megharagudtál?

-          Nem csak… - felsóhajtottam és fehérneműben visszaültem az ágyra – ti ezt nem érthetitek, nem tudhatjátok miken ment keresztül az anyám, én tudom, és nem akarom azt a borzalmat átélni – néztem rá.

-          Félsz és ezt megértem. De ha bemagyarázod magadnak, hogy beteg vagy az sem segít.

-          De nem tudom nem bemagyarázni, hiszen folyton ezen jár az eszem.

-          Elkísérjelek? – puszilt meg.

-          Nem kell – fogtam meg a kezét – nem leszek öngyilkos meg hasonló.

-          Idióta – vigyorodott el és hátra húzva megcsókolt.