Whisper my Name 26.rész - Az álom

Boldogan futottam oda a padon ücsörgő édesanyámhoz, aki épp a kedvenc regényét olvasta.

-         Mami, mami – csimpaszkodtam a szoknyájába.

-          Igen kicsim? –nézett le rám a könyvéből – Amelia kincsem, csupa piszok vagy.

-          Azok a fiúk megdobáltak homokkal – árulkodtam neki.

-          Kicsodák?

-          Azok ott – mutattam a távolban csintalankodó egyforma kinézetű fiúcskára.

-          Biztos csak udvaroltak – mosolygott kedvesen a nő – gyere, menjünk haza apa már otthon vár.

-          Menjünk mami – fogtam meg a kezét és szépen lépdeltem mellette egészen hazáig.

A házhoz érve anya előre engedett én pedig boldogan szaladtam az ajtóhoz, hogy köszönjek édesapámnak. Felpipiskedve nyomtam le a kilincset és nyomtam be a bejárati ajtót.

-          Apa, apa megjöttem! – kiabáltam szét a házban, de akkor megtorpantam, és rémülten néztem körbe. A falakról vér folyt le egészen a parkettáig, a bútorok a földön hevertek felborítva és összetörve, mindenhol csak a vér és az bűz, ami a kicsi orrom csavarta.

-          Mami, mami mi történik? – hátráltam majd fordultam meg, de édesanyám nem volt sehol – mami! – kiabáltam a rémülettől zokogva, a vér hatalmas tócsává érett, és folyni kezdett egyenesen felém, én hátráltam aztán neki ütközve a falnak nem tudtam hová menekülni, a vér pedig csak folyt és folyt a lábaim felé, hamarosan elért a cipőm orráig és…

Sikítva ültem fel az ágyban és a tüdőm levegőért könyörgött

-          Amelia! – rontott be Angi, mögötte pedig Georg, Tom és végül Bill.

-         Mi történt? – kérdezte ijedten Tom is – hallottuk a sikításod.

-         Istenem, hiszen te reszketsz – ölelt át Angi – mi történt?

-         Én… én csak… - habogtam zihálva, aztán sírni kezdtem.

-         Csss – kezdett el ringatni.

-        Nem igaz, hogy aludni sem lehet – lépett be Nora is a szemét törölgette.

-         Akkor húzz haza – dörrent rá Tom.

-         Tom! – szólt rá Bill – fejezd be.

-         Cöh… - fordult el öccsétől majd az ágyamra mászott – bébi, mi a baj? – tette a kezét a hátamra.

-         Biztos csak rosszat álmodott – világosította fel a többieket Georg.

-         Csak egy álom – nyugtatgatott tovább barátnőm – nincs semmi baj – törölte meg a szemem.

-         Istenem, úgy sír, mint egy kislány – motyogta halkan Nora.

-         Nora, lennél szíves és befognád a szád? – förmedt rá most Bill menyasszonyára.

-         Bill, hogy beszélsz velem?

-         Nem tetszik? Akkor tűnj innen kifelé, semmi szükségünk a te hülye, negatív kisugárzásodra.

Nora csak hebeget-habogott, majd megsértve elhagyta a szobát.

Csak remegve öleltem szorosan magamhoz Angit és Tomot. Nagyon megrázott ez az álom, olyan élethű volt, és annyira megrémültem.

-          Jobban vagy? – kérdezte meg Tom, mikor már abba hagytam a sírást.

-         Igen, azt hiszem – töröltem meg a szemem.

-         Mit álmodtál?

-         Édesanyám volt benne – néztem Angi-re - és… rengeteg vér – ráncoltam össze a homlokom, mikor újra a szemem elé villant a vér folyam.

-         Csak egy rossz álom volt – puszilta meg a fejem kedvesen – aludj tovább.

-         Sajnálom, hogy felriasztottalak benneteket.

-         Én már azt hittem valaki meg akar ölni – Georg.

-         Ne nézz ennyi thrillert haver – vigyorodott el Tom – itt maradjak veled? – fordult felém.

-         Szerintem semmi szükség rá – szólt közbe Bill.

-         Nem téged kérdeztelek – intette le öccsét.

-         Haver, talán tényleg jobb, ha egyedül marad – csatlakozott Georg is.

-         Nem akarok perverzkedni, csak ha ő is akarja – vigyorgott rám, ezzel mosolyt csalva az arcomra.

-         Te mindig mosolyt csalsz az arcomra – öleltem magamhoz dinka barátom.

-         Mindenben kitűnő vagyok – vigyorgott csintalanul.

-         Azért…

-         Mi? Ne merj semmi negatívot kiejteni ívelt ajkaidon, tudom, hogy nagyon is jó volt velem az ágyban – vigyorgott tovább.

-         Na jó te Casanova, hagyjuk aludni szegényt – állt fel Angi.

-         Elfogsz, tudni aludni? – Tom.

-         Majd meglátjuk – vontam vállat – és köszönöm, hogy azonnal átjöttetek. Jól esett.

-         Ugyan – legyintett Georg – merne bántani bárki is, azt hiszem, addig élne.

-         Előbb én látnám el a baját, aztán átengedném Georgnak, hogy egy pofont adhasson neki.

-         Na, ja – nézett el sötétülve legjobb barátjára.

-         De akkor is csak egy pofon – emelte magasba az ujját – nem több.

-         Pasik – nézett a plafonra Angi, majd rám mosolygott – biztos nem lesz gond?

-         Biztos – bólintottam.

-         Akkor aludj jól – puszilt meg.

-         Ti is.

-         Na, gyerünk fiúk, kifelé Amy-nek pihenésre van szüksége. – tolta ki a három fiút majd egy mosoly után rám csukta az ajtót.

Visszadőltem a párnák közé és csak kémleltem a plafont és hallgattam a nyitott ablakon beszűrődő tenger hullámzását. Honnan a fenéből jött ez az álom? Miért ilyen rémisztően? Egyszerűen nem tudtam sehova tenni, de az biztos, hogy anya és apa halála is közre játszott. Talán a vér volt az, ami a halált szimbolizálta? Talán beteg vagyok és a tudatalattim így akarja a tudtomra hozni, hogy meg fogok halni?

Fogalmam sincs.

De azt tudom, hogy nem akarom újra átélni, újra megrémülni és percekig zokogni mint egy kislány. A szomszéd szobából veszekedést hallottam, biztosra tudom, hogy Nora miatt. Hiszen –amennyire figyeltem – azt hallottam, hogy Bill elég rendesen helyre rakta. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem, a barlangra gondoltam, és arra, ami ott történt. Lefeküdtem vele, lefeküdtem egy hamarosan házasodó férfival. Nem szabadott volna, én nem vagyok ilyen! De ott… az-az érzés, ami a hatalmába kerített leírhatatlan volt. Az a szenvedély, az a vágy, ami a testemben tombolt és aztán a felszínre tört, teljesen elfoglalta a testem. Nem tudtam és nem is akartam megálljt parancsolni. Szeretem, teljes szívemből szeretem őt.