Whisper my Name 21.rész - Husi, ne már...

Reggel úgy keltem fel, ahogy este elterültem az ágyon. Elég nyúzottnak éreztem magam és nagyon nyűgösnek. Nagy nehezen sikerült tiszta ruhát magamra erőszakolnom aztán bevettem a fürdőszobát, hát… ott sem ment minden zökkenőmentesen, a WC-n majdnem mellé ültem, a fogkefém folyamatosan kiesett a kezemből, amit végül a falhoz vágtam mérgemben.

De még is sikerült rendesen megmosakodnom, hogy aztán boldogan adjam át a helyem a következőknek. Dühöngve a fogkefém miatt ültem le az étkező asztalhoz és hajtottam rá a fejem.

-         Jó reggelt – jött be Angi.

-         Jobbat – morogtam.

-         Veled meg mi történt?

-         Tegnap túl sok volt a koktél, és nem aludtam valami fényesen.

-          Hát igen, nekem is hasogat a fejem, de tudod, hogy másnaposan is pörgök ezerrel.

-          És le is ütlek, ha nem ülsz le azonnal – szóltam ugrándozó barátnőmre.

-          Hallod, ne húzd le mindenki kedvét – csapott tarkón.

-          Na meg állj – pattantam fel és üldözőbe véve a barátnőm kiszaladtunk a házból.

Nevetve rohant előttem én pedig minden erőmet bevetve próbáltam utol érni, de eléggé megijedtem mikor előttem nyalta fel a homokot én pedig bele ütközve estem át rajta.

-         Lányok – rohantak oda a többiek.

-         Jó isten, jól vagytok? – guggolt le a nevető feleségéhez Georg – te neked semmi bajod. – puszilta meg – hála az égnek.

-         Amy? – segített fel Tom.

-         Fáj a lábam – picsogós hangon.

-         Jó nagyot estetek – porolt le.

-         Tom, vedd le a hátsó felemről a kezed, mert el találom törni.

-         De harapósak vagyunk ma.

-         Nem aludtam szinte semmit és a fejem is húz.

-          Akkor a hideg víz majd lehűt – kapott fel és a vízbe szaladva bedobott.

-          Tom! Meg akarsz halni? Amelia-t ilyenkor jobb békén hagyni, nem még direkt húzni –szólt rá Georg. Ebben egyet értek.

Ahogy feljöttem a vízből úgy néztem Tomra, hogy leessen neki, nagy bajban van. A vigyor azonnal le is fagyott a képéről.

-          Amy… én csak hülyültem – kezdett el hátrálni – husi, ne már… hallod? Csak jobb kedvre akartalak deríteni.

-          Akadj le rólam a mai napra, világos? – mondtam a szemébe egész közelről, majd ott hagytam őket és bezárkóztam a szobámba.

-          Ennek beköszöntött a mikulás? – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve, hogy a golyói bizony a helyükön maradnak.

-          Akkor elviselhető állapot uralkodik rajta, ez már sokkal durvább – bólogatott Georg.

-          Hagyjuk békén egy ideig, majd lenyugszik – hagyta annyiban barátnőm majd a fürdőruháját megigazítva bele szaladt a vízbe.

Őt pedig a többiek követték.

Az ágyamon elterülve próbáltam magyarázatot találni arra, hogy mitől lettem ilyen… házi sárkány. A gondolataimból a telefonom csörgése zavart meg. egy hatalmas sóhaj kíséretében nyúltam és érte és emeltem a fülemhez.

-         Igen?

-         Jó reggelt Amelia.

A hang hallatára azonnal ülésbe vágtam magam és kivert a víz.

-         Meg van az eredmény?

-         De kíváncsi valaki.

-          Doktor úr, nem vagyok abban az idegi állapotban, hogy most lenyeljem a gúnyolódásait.

-         Nem gúnynak szántam – sóhajtott fel.

-         Válaszolna a kérdésemre?

-         Igen, meg van az eredmény. Be tudna jönni értük?

-         Miért nem mondja el most?

-         Mert nem nyitottam fel, azt szeretném, ha ön nyitná fel.

-         Nem vagyok az országban.

-         És mikor lesz?

-         Öt nap múlva.

-         Akkor beírom hétfőre, reggel tíz órára. Meg felel?

-         Meg. köszönöm.

-         Nincs mit.

-         Viszlát.

-         Viszlát.

Kinyomva dobtam magam mellé a telefont és temettem a tenyerembe az arcom, nem tudom miért… talán a félelemtől, sírni kezdtem. Féltem, mi lehet az eredmény? Beteg vagyok vagy sem? Nem akarok leukémiás lenni. Nem akarom, hogy kihulljon a hajam, hogy szenvedjek a fájdalmaktól, nem akarom meg tudni, nem akarom azt átélni, amit anya, amíg meg nem halt.

Órákig voltam a szobámban, és teljesen biztos voltam benne, hogy oda kint a többiek már a körmüket rágják, hogy mi lehet velem.

Az ablaknál állva figyeltem, ahogy napoznak, söröznek, beszélgetnek, mikor kopogtak az ajtómon.

Majd a válaszom meg sem várva nyitott be, megfordultam. Ő volt az egyetlen személy, akivel pont nem akartam beszélni.

-         Szia.

-         Nem emlékszem, hogy mondtam volna a szabad szócskát.

-         Történt valami, amiért ilyen kibírhatatlan vagy egész nap?

Na jó, kezd felidegesíteni ez a pasi.

-          Bill, nincs kedvem csevegni. Nem vagyok abban az állapotban, addig még szépen kérlek, menj ki.

-         A tegnap történtek miatt vagy ilyen? – lépett közelebb hozzám miután gondosan becsukta az ajtót.

-         Semmi köze ahhoz – fordultam vissza az ablak felé, hogy tovább figyelhessem a többieket.

-         Miért nem engedsz közel magadhoz?

-         Mert nem normális, amit teszel velem.

-         Mit teszek? Hogy barátkozni szeretnék?

-         A tegnapi csók nem igazán mondható barátinak.

-         Tetszel, azóta mióta megláttalak a kávézóban.

-         De neked menyasszonyod van az istenért!

-         Nem akarom elvenni őt.

-         Akkor minek kérted meg a kezét? – fordultam felé ironikusan.

-         Mert az apja kérése. Haldoklik az apja, és látni akarja, mikor a lánya férjhez megy.

-         Tessék? – döbbentem meg. Tudom, mekkora veszteséggel jár egy szülő elvesztése, de sokkal nagyobb veszteség, ha mind a két szülő meghal.

-         Az apja meg fog halni. Ezért veszem el.

-         Nem is, nem is akarod őt elvenni?

-         Dehogy – rázta meg a fejét – szakítani akartam vele azon az estén mikor sírva közölte velem, hogy az apja haldoklik, nem tudtam megtenni. Teljesen összetört volna, rám van szüksége.

-         Szeret téged.

-         De a viszonyunk már közel sem olyan, mint régen.

-         Kedves lány.

-         Annak látszik. De ő csak egy elkényeztetett kislány.

-         Nem látszik rajta.

-         Mivel meg kértem az út előtt, hogy ne nyávogjon, hisztizzen, hanem viselkedjen normálisan – ült le az ágy mellé és megpaskolta maga mellett jelezve, hogy én is üljek le.

Kis hezitálás után oda ültem.

-         Miért vagy szomorú?

-         Nem vagyok…

-         Amy, ne hazudj. Kisírtak a szemeid. Mi a baj? – fogta meg a kezem.

-         Az édesanyám, nem rég halt meg – kezdtem bele – leukémiás volt.

-         Részvétem – nézett rám fájdalmasan.

-         El kellett végeztetnem egy vizsgálatot, mert öröklődhet. Ma hívott az orvosom, hogy megérkezett az eredmény.

-         És?

-         Csak annyit mondott, hogy szeretné, ha én nyitnám ki a borítékot.

-         Szóval ő sem tudja?

-         Nem – ráztam meg a fejem.

-         Nem lesz semmi gond – átkarolva a vállam ölelt magához – biztos nem vagy beteg.

-         Tom is ezt mondta – feleltem halkan.

A biztonság érzése futott végig a testemen, megnyugodtam az ölelésében, a csöndben hallottam, ahogy a levegőt veszi, és ahogy ver a szíve. Lehet, hogy még is van esélyem?

Már megint kezdem. Nora apja haldoklik, és Billnek el kell vennie a lányát, hogy örömet szerezzenek neki.