Whisper my Name - 12.rész/Videók és találkozás

Csöndben, olykor-olykor a tévére nézve reggeliztünk meg, jól éreztem magam, végre kiegyensúlyozott voltam. Mintha ki cseréltek volna, azt nem mondom, hogy boldog voltam csak jó kedvem volt, de az nagyon.

Mivel ő terített és csinált reggelit is, így lebeszéltem a mosogatásról, amiről szinte azonnal lemondott mondván, hogy az úgy is női munka. De kedves nem? Pasi… innen látszik. Telefonhívás miatt kellett távoznia, így két puszi és egy ráadásöleléssel beszállt az autójába és elhajtott. Mosolyogva csuktam be a bejárati ajtót és dőltem neki. Ha van még egy ilyen pasi, mint Tom, az kérem, hívja a következő számot…

Na jó nem, mindenki tudja, hogy Tomból csak egy van, ahogy belőlem is és mindenki másból. Átkapcsolva a zenecsatornára felnyomtam a hangerőt és felmentem lehúzni az ágyneműt és újat feltenni, a vendég, vagyis az én régi szobámban pedig betettem az ágynemű tartóba.

Szombat.

Vagyis hétvége van, hm… mit is csináljak ma? Angi-t nem akarom folyton hívogatni, hiszen ő neki már bekötötték a fejét és saját családja van, ez nem fair! Öt hónappal vagyok fiatalabb és ő előbb ment férjez, irigy vagyok.

Mikor végeztem az ágyneművel ledöglöttem a kanapéra és csak lestem a plafont, mit is kezdjek magammal?

Vajon megvannak még a családi videók? Biztosan, hiszen vagy tíz ilyen videó van a születésemtől egészen apa haláláig, nem úgy értem, hogy apa halálát felvettük, mert az morbid lenne nem kicsit, csak… mikor apa meghalt, már nem volt egész a család, így családi videók sem készültek. Belebújtam a cipőmbe és felszaladtam az emeletre és ott lenyitottam a padlás létráját.

Vagy ötven kiló por zúdult rám a semmiből, amitől köhögnöm és egyszer-kétszer tüsszentenem is kellett. Kapaszkodva felmásztam és felérve körbe néztem, vagy négy éve nem járt itt senki, ami eléggé meg is látszott ugyan is több kiló méteres pókhálók futottak végig mindenegyes tárgyon, és volt vagy öt centiméter vastag por is.

Ahogy megláttam a karton dobozt, amire rá volt írva, hogy videók már kaptam is fel és óvatosan lementem, majd visszacsuktam az ajtót és lementem a nappaliba.

Egészen estig eltartott az én kis filmnézős szombatom, amin olykor a hasam fogva nevettem vagy rázkódtam a zokogástól. Újra néztem tizennégy évet, és azt, ahogy felcseperedtem.

Mikor az utolsó videónak is vége lett az órára néztem, hét óra volt. Hát az még elég karcsú, kivettem a kazettát a videóból majd elraktam aztán úgy döntöttem sétálok egy kicsit, felvettem a cipőm, eltettem a telefonom a pénztárcám és egy kis zsebkendőt majd útnak indultam. Még gyorsan visszaszaladtam a könyvemért és újra elindultam.

Rossz szokások közé tartozik, hogy séta közben is képes vagyok olvasni, így nem figyelek oda rendesen. Hát… ez most is így volt, épp egy izgalmas résznél jártam mikor valakinek sikeresen neki mentem így a könyv is a földön landolt, na meg én is a fenekemre pottyantam.

-         Jaj, ne haragudj – segített fel majd a könyvet is a kezembe nyomta.

-          Ugyan, én nem figyeltem – poroltam le magam majd felnéztem arra a személyre aki szó szerint ledöntött a lábamról. A lélegzetem is elállt. Ő állt előttem teljes életnagyságban, csak most nem lógott a telefonján és nem kortyolta a kávéját.

-          Nem ütötted meg magad? Elég nagyot estél.

-          Csak a fenekem sajog – kezdtem el dörzsölni az említett részt, ő pedig szélesen elvigyorodott.

-          Akkor jó, azzal nem viszlek kórházba.

-          Nem szükséges – mosolyodtam el.

-          Oh, Bill vagyok – nyújtotta felém a kezét.

-          Amelia – csúsztattam a tenyerébe az enyém, és szinte elveszetett benne az én pici, csöpp kezem.

-          Szép neved van.

-          Oh, köszönöm – jöttem zavarba, tényleg szép a nevem?

-          Mintha láttalak volna valahol – biccentette oldalra a fejét, hogy jobban rám fókuszálhasson.

-          Igen, ugyan abba a kávézóba járunk minden hétköznap reggel – mosolyodtam el.

-          Melyik is?

-          Costa Verona.

-          Áh, tényleg. Micsoda véletlen.

-          Az bizony – poroltam le a könyvem.

-          Ugye nem lett baja?

-          Nem dehogy – ráztam meg a fejem – semmi baja.

-          Akkor jó – bólintott egyet, majd a zsebében megcsörrent a telefonja, amit egy fáradt sóhajjal reagált le – bocsáss meg, de mennem kell, örültem a találkozásnak – vigyorodott el szórakozottan majd elsietett.

Én szintén vigyorral az arcomon indultam tovább, találkoztam vele. Alig hittem el, és a hanga olyan mély és szexi, hogy nagy erő kellett ahhoz, hogy ne essek össze előtte. A hatalmas erős keze, ahogy gyengén fogta körbe az én pici kezem. Ó istenem, már is szerelmes lennék? Első látásra szerelem lenne? Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy meg kell ismernem őt, kaptam egy jelet, nekem jött, vagyis… inkább én mentem neki, de ez biztos valami féle jel, hogy nekünk találkoznunk kellett.

Elment az eszem.

Tuti megőrültem, hogy is gondolhatok ilyeneket? Hiszen nem is ismerem, fel… várjunk csak.

Mintha láttalak volna valahol szóval ő is felfigyelt rám, ismerős voltam neki, és ez… remek hír! Azonnal beszélnem kell Angi-vel.

-         Igen? – vette fel a telefonját.

-         Találkoznunk kell.

-         Baj van?

-         Lehet, hogy épp most köszönt el életem szerelme.

-         Mi van? – csengett értetlenül a hangja.

-         Gyere át, mindent elmesélek.

-         Öt perc.

-         Remek, puszi.

És már le is tettem. Körül néztem, és ahogy rájöttem egyedül vagyok elkezdtem ugrálni és sikítottam is egyet. Most már tényleg elmegyógyintézetbe kerülök. Mint egy tízen éves tinédzser, akit elhívott az iskola legmenőbb fiúja randevúzni.

Csak én már nem voltam tinédzser és nem hívott el randevúzni senki, csupán végre megtörtént az, amiben már pár hete reménykedtem.

Találkoztam vele.