6.rész - VÉGE

Este nem bírtam elaludni, folyamatosan csak ő járt az eszemben, egyszer csak rezegni kezdett a telefonom, ismeretlen szám hívott.

-         Igen tessék? – emeltem a fülemhez.

-         Belle? – hallottam meg a hangját a vonal másik végéről.

-         Bill? – ültem fel az ágyban.

-         Azt hittem megváltoztattad a számodat – felelte rekedt hangon.

-         Gondoltam rá. Miért hívtál?

-         Nem szóltál, hogy visszajössz.

-         Miért szóltam volna? Az elmúlt egy évben nem kerestél.

-         Elfoglalt voltam… - felelte halkan.

-         Nos, én is - feleltem ridegen.

-         Az a férfi… együtt jársz vele? –tette fel félve a kérdést.

-         A főnököm.

-         Szereted?

-           Bill az istenért! – sóhajtottam fel –a főnököm, nem vagyunk együtt. Nagyon jó barátok vagyunk. Ennyi.

-           Lefeküdtetek?

-           Neked elmentek otthonról – nevettem fel, annyira édes volt. Tudtam, hogy féltékeny.

-           Találkozunk?

-           Hogy aztán holnap megint ellepjenek a riporterek?

-           Belle… - sóhajtott fel fájdalmasan – én csak…

-           Gyere át – vágtam a szavába mosolyogva – elküldöm üzenetben a címet.

-           Rendben – hallottam, hogy elmosolyodik – várom.

-           Szia – kuncogtam majd kinyomtam és elküldtem neki a címet.

Gyorsan rendbe hoztam magam egy kicsit és a lakást is, valamiért kedvem volt a gyertyákhoz így gyújtottam párat a nappaliban, Fél óra múlva csöngettek én pedig izgatottan rohantam az ajtóhoz és nyitottam ki. Bill hatalmas rózsacsokorral állt a kezében ellenállhatatlan mosollyal az arcán.

-           Honnan szereztél rózsát az éjszaka kellős közepén? –nevettem el magam.

-         Titok – felelte pimaszul, majd beljebb lépett – szép lakás.

-         Köszönöm – csuktam be mögötte az ajtót és elvéve a csokrot vízbe tettem.

-         Nem keltettelek fel, ugye? – fordult felém.

-         Nem –ráztam a fejem – nem tudtam aludni.

-         Én sem –húzódott mosolyra a szája, majd finoman végig simított az arcomon – elmondani nem tudom mennyire hiányoztál nekem – suttogta.

-         Szörnyű volt nélküled – néztem a szemeibe – azt hittem végleg vége, azt hittem nem érdekellek többé, és ma este mikor… - heves csókkal fojtotta belém a szót, a hírtelen lendülettől megbillentem, de ő átfogva a derekam tartott meg és húzott magához. Beletúrtam a hajába és még szorosabban bújtam hozzá.

Elhátráltunk a kanapéig és ott végig döntött, majd rám nehezedett, a ruháink egy pillantás alatt lekerültek és a nappali különböző pontjain értek földet. Végig kényeztette a testem minden porcikáját, minden egyen négyzetcentimért végig puszilgatott, amiket én halk sóhajokkal díjaztam, lerúgta magáról az alsónadrágját és nem húzta tovább az időt, ahogy megéreztük egymást hangosan nyögtünk bele az éjszakába.

Másnap reggel a telefonom távoli csörgésére ébredtem, ahogy megmozdultam Bill erősebben ölelt magához.

-         Csörög a telefonom – motyogtam halkan.

-         Kit érdekel – morogta mire én elnevettem magam.

-         Biztos Eric az.

-         Eric…

-         Féltékeny vagy? – húzódott hatalmas vigyorra az arcom.

-         Nem.

-         Hazudsz – csókoltam szájon majd kimásztam a pokróc alól és a pólómat magamra kapva felszaladtam a telefonomért.

-         Szia, Eric – vettem fel mikor már másodszorra kezdettel csörögni.

-         Jó reggelt drágám, mi tartott ennyi ideig?

-         Hosszú – nevettem.

-         Csak azért hívlak, hogy a héten még nem tudunk munkába állni, restaurálják az épületet – sóhajtott fel.

-         Akkor kényszerpihenő?

-         Úgy valahogy. Reggelizünk együtt?

-         Az a helyzet, hogy… Bill itt van.

-         Nocsak…

-         Éjjel átjött és… most itt van – vigyorogtam.

-         Boldog vagy – hallottam, hogy elmosolyodik.

-         Nagyon.

-         Akkor nem is zavarlak, jó szórakozást.

-         Köszönöm, szia! – gyorsan kinyomtam és visszasiettem Billhez – nem kelsz fel?- hajoltam fölé.

-         Nem akarok – motyogta álmosan.

-         Akkor se, ha csinálok kávét? – birizgáltam a haját.

-         De akkor igen – mosolyodott el.

-         Rendben, akkor… - de nem tudtam befejezni ugyan is szépen magára rántott – hé – nevettem fel.

-         Soha többé nem engedlek el, hallod? Soha! – nézett a szemeimbe.

-         Nagyon helyes – nyújtottam rá a nyelvem.

-         Szeretlek – súgta az ajkaim közé

Ahogy ezt a szót meghallottam legszívesebben sírva fakadtam volna, mosolyogva végig simítottam az arcát. Hihetetlen, hogy minden egy forgatással kezdődött és mennyire találó a szám címe.
Love who loves you Back, Szeresd, aki viszont szeret!
És én pontosan így tettem.