Pflore-world

Egy újabb nap, egy újabb hétköznap, egy újabb munkanap.

De nekem mi nem az? Minden nap csak a hajtás és a korán kelés.

Így most kiélvezem, hogy sokáig lustálkodhatok, fordulok egyet-kettőt a puha ágyikómban, majd összeszűkült szemekkel az órámra sandítok, és miután rájövök itt az ideje, hogy magamhoz térjek, egy fáradt sóhaj kíséretében visszacsukom a szemem.

Nem akartam, nagyon nem. Miért kell bemenni a stúdióba? Ilyenkor úgy megfojtanám Davidet, de komolyan.

Az órám idegesítő hangon csipogni kezdet, amit azonnal le is csaptam, nekem ne visítson hajnalok hajnalán a fülembe.

-        Tesó, ébresztő! –dörömbölt drága öcsém az ajtón.

-        Ne törd be az ajtót! – motyogtam bele a párnámba.

-        Tom! Idő van!

-         Mondom, ne dörömbölj! – kiabáltam vissza. Ő pedig egy jól van na, szöveg után duzzogva elvonult az ajtóm elől. Hanyatt fordultam és szép lassan nyitottam ki a szemem, és szoktattam hozzá az ablakomon betörő fényhez.

-         Tom! – dörömbölt újra erősen az ajtómon az öcsém.

-         Az istenit Bill! Öt perce voltál itt.

-         Milyen öt perce te idióta? Fél órával ezelőtt, David megöl minket, ha megint elkésünk. Siess már!

-         Basszus… - motyogtam magam elé mikor rájöttem, hogy bizony visszaaludtam. – jól van, fent vagyok! – kiabáltam vissza, majd nagy nehezen felültem az ágyban, és megnyújtóztattam elaludt karjaim.

Nyűgösen nyitottam ki a szobám ajtaját és battyogtam át a fürdőszobába, aminek ajtaját jó hangosan csuktam be magam után. Pedig nem volt szándékos, higgyétek el!

Egy kiadós jó meleg zuhany után felfrissülve léptem a mosdó fölé, hogy meg mossam a fogaim, miközben a fogkefémet rángattam a számban az arcomon lévő ici-pici mitesszereket tanulmányoztam. Natalienak lesz dolga bőven gondoltam magamban, majd kiöblítettem a szám, megtöröltem az arcom és elindultam vissza a szobámba, ám a folyosón drága öcsémbe botlottam.

-        Jó reggelt – húzta hatalmas vigyorra a száját.

-         Te mitől vagy ilyen jó kedvű? Velem együtt te is utálsz délután öt előtt felkelni. És még csak négy óra.

-         Ez így is van, de most tűkön ülök, hogy David mit akar mondani nekünk.

-         Tuti valami kifogása van a DVD borítójával, ebben biztos vagyok.

-         Csak nem – lombozódott le Bill – hiszen csak miatta vagy harmincszor átszerkesztették.

-         Na, ja, de tudod milyen – mentem be a szobámba, hogy felöltözhessek. Nem vertem nagydobra, az egyik egyszerű farmer nadrágomat vettem fel egy fehér pólóval, amire világoskék mintás pulóverem-vettem fel, a homlokomat pedig a fekete szatén kendőmmel fedtem el. Jól megnéztem magam aztán eltettem a telefonom és a pénztárcám majd lesétáltam a nappaliba.

-         Bill!

-         Igen? – jött ki a konyhából egy joghurtot kanalazva.

-         Ugye nem az utolsó citromosat eszed? – vontam kérdőre, mire ő egy pillanatra lefagyott majd idióta vigyorral nézett rám.

-         Baszd meg – sóhajtottam fel – akkor, ha végeztünk be kell, menjünk venni.

-         Nekem tök mindegy – vonta meg a vállát.

-         Igen, mivel te etted meg –néztem rá ironikusan – na, gyerünk már.

-         Mehetünk – lépett mellém.

-         Töröld már meg a szád fiam, hogy tudsz így enni? – töröltem le szájáról a maradék joghurtot.

-         Bocsánat apuci – nézett rám bűnbánóan majd elvigyorodott.

-         Te nagyon beteg vagy – csalt vigyort az én arcomra is, majd kiléptünk a lakásból és elindultunk most az én autómmal a stúdió felé. Az úton végig hallgatnom kellett Bill idióta zenéit, amit még ő maga is énekelt, nincs rossz hangja az öcsémnek, de ilyenkor a falra tudok mászni tőle, de tényleg. Ne akarjátok megtudni, milyen, amikor ennyire, hogy is mondjam… Jó kedvűen hülye.

-         Na, jó – szólaltam meg mikor már közel jártunk, és kinyomtam a rádiót.

-         Hé! – fordult felém mérgesen.

-         Nincs, hé, unom már ezt a számot és folyamatosan ezt hallgatod.

-         Igen, mivel szeretem.

-         Most ne szeresd.

-         Olyan szemét vagy ma.

-         Fáradt vagyok Bill. Szóval kérlek, ne nyavalyogj.

-         Kapd be – kezdett el duzzogni karba tett kézzel.

Mikor befordultam a stúdió területére és leállítottam a motort fáradtan szálltam ki és riasztóztam le az én kis szerelmemet.

Bill ment elől, mindig ő megy. Mielőtt én is beléptem volna gondosan körbe néztem, hogy nincsenek-e rajongók, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a mai napra elfelejtettek minket.

-        David! – kezdte el szólongatni a producerünket Bill.

-         Itt vagyok – jelent meg a harmincas éveiben járó férfi, sugárzó arccal.

-         Minek hívtál be minket péntek délután? – ültem le hanyagul a kanapéra, szétterpesztett kezekkel és lábakkal.

-         Tudjátok… Nat tegnap elutazott.

-         Elutazott? – vízhangoztuk egyszerre Bill-el meglepődve.

-         Igen, és három hónapig távol lesz, ezért találtam addig egy másik sminkest nektek.

-         És ki az? – Bill-t majd megette a kíváncsiság, esküszöm ő bárki másnál is kíváncsibb természet.

-         Az unokahúgom.

-         Neked van unokahúgod? – kérdeztem meg, úgy mintha csak azt kérdeztem volna meg, hogy neked van anyád?

-         Igen van, most végzős. Sminkes szeretne lenni és én felajánlottam neki, hogy addig dolgozzon itt.

-         Szóval egy tök gyakorlatlan csaj fog rajtunk sminkesdit játszani?

-         Tom, kérlek – szólt rám David – kedves és aranyos lány.

-         Akkor mutasd már be – öcsém izgatottan.

-         Cassie! – kiabált a háta mögé – gyere légy szíves.

Bill-el egyszerre nyújtottuk a folyosó felé a nyakunkat kíváncsian.

Életemben nem láttam még nála gyönyörűbb teremtést. Csodálatos barna haja pici lófarokba fogva, a frufruja pedig egy fekete hajpánttal hátranyomva. A szemébe néztem, rögtön rabul ejtett és elvesztem a gyönyörű barna szemében, az ajka szépen ívelt rózsaszínű és kissé duzzadt volt, és ahogy mosolygott. Hát én azt hittem a föld alá süllyedek. Csak bámultam őt.

-         Ő itt Cassie – karolta át David, ezzel megtörve nálam az álmodozást és visszarángatott a földre.

-         Szia – köszönt Bill hatalmas mosollyal, majd felállt és oda lépett elé – Bill Kaulitz.

-        Szia, Bill, sokat hallottam már rólad.

-        Hát azt gondoltam – nevetett fel kissé nagyképűen a drága öcsém és én már is elkönyveltem magamban, hogy így soha nem fog egy csajt sem felszedni.

Nagy nehezen rászántam magam és felálltam, hogy én is üdvözöljem-e csodás teremtést.

-        Üdv, Tom vagyok – nyújtottam felé a kezem.

-        Szia – lágyan csúsztatta bele kicsi kezét az én nagy tenyerembe, ami szinte teljesen magába fogta. Rá néztem, ő csak bájosan mosolygott rám. És akkor, abban a percben a bensőmben valami furcsa hang azt mondta, nem engedlek el soha.