Pflore-world

Rohantam, ahogy a lábam bírta. Tudtam, éreztem, hogy veszélyben van. Buta fiú, mindig bajba sodorja magát és utána nem győzöm menteni a bőrét. Átugrottam egyik tetőről a másikra, majd négykézláb landoltam a kemény betonon. Felálltam és körbe néztem, amint orromat megcsapta az édes illata azonnal tudtam hol van. Ismét futásnak eredtem és meg sem álltam addig a sikátorig ahol az érzékeim jelezték, hogy ott van. Mikor beléptem a sikátorba azonnal megláttam. A piszkos betonon feküdt, már szinte nem is élt. A szememben leírhatatlan düh csillant meg és azonnal neki rontottam a támadójának, aki megtántorodott a hírtelen erőtől, de nem esett el. Hogy eshetett volna el? Hiszen nálam sokkalta erősebb. Minden erőmet beleadtam, hogy legalább annyira legyengítsem, hogy elvihessem innen a fiút.

Aztán egy jól irányzott ütéssel a falnak vágódott és eszméletlenül hullt le a porba. Vártam egy percet, hátha felkel, de nem tette. Oda siettem a mozdulatlan fiúhoz és meg néztem a pulzusát. Nagyon gyengén vert a szíve. Sietnem kell, különben meghal. Felkaptam a hátamra és futásnak eredtem. Az én gyorsaságommal öt perc alatt elértem a búvóhelyemre, amit emberi sebességgel egy óra alatt tettem volna meg. Felmásztam a teraszra majd be az erkélyajtón, és a fiút a kanapéra fektettem. Letéptem róla a véres szakadt fekete pólót s magamról is levettem a kabátot és a fürdőszobába siettem majd egy kisebb lavórral és két törölközővel ültem vissza a kanapé szélére, és tisztítani kezdtem a fiú mély sebeit. Aggódtam, mert a vérzés nem akart elmúlni és én is kezdtem magam kábának érezni a vér szagától és látványától. Erőt vettem magamon majd végig nyaltam a mély vágásokat a mellkasán és a hasán. Elhajoltam és figyeltem, ahogy a sebek szép lassan összehúzódnak. Gyenge vagyok, ezért nem gyógyul be teljesen, csak összeforr. Az arcáról is lemostam a piszkot és az alvadt vért, majd leragasztottam a kisebb vágásokat.

Egy kósza hajtincset elsimítottam a homlokából és figyeltem mozdulatlan arcát.

Mikor magához tért értetlenül kémlelt körül az ismeretlen szobában. Lassan felült és akkor vette észre, hogy a sebei begyógyultak. Kikelt az ágyból és óvatos léptekkel kinyitotta az ajtót és kilépett a nappaliba. Kicsit félve lépdelt és közben folyamatosan járt a feje jobbra-balra.

-   Hát felébredtél? – csapta meg a fülét egy kellemes hang. Azonnal oda kapta a fejét.

-   Hol vagyok? – tette fel a kérdést.

-   A házamban – feleltem nyugodtan majd egyszerűen leugrottam a korlátról.

-   Te hoztál ide?

-   Igen.

-   Miért?

-   Mert haldoklottál. Nélkülem most halott lennél.

-   Ki vagy te? – méregetett kételkedve.

-   A nevem Claire.

-   Az én nevem…

-   Bill, tudom – sétáltam el mellette és nyújtottam felé egy tiszta fekete pólót.

-   Honnan tudod? – megdöbbenve.

-   Csecsemőkorod óta figyellek.

-   Ez most valami vicc? – vette el a pólót majd belebújt.

-   Úgy nézek ki, mint aki viccel?

-   De hát te…

-   Én?

-   Velem egy idős vagy.

-   Csak külsőleg – vettem le a kesztyűmet.

-   Teljesen összezavarsz.

-   Hiszel abban, hogy vannak más lények, az embereken kívül?

-   Igen. Azt hiszem.

-   Ha csak hiszed, akkor nincs mit elmagyaráznom. Legközelebb figyelj oda, kibe kötsz bele – nyitottam ki neki az ajtót.

-   Most elküldesz? – hökkent meg.

-   Nem maradhatsz itt.

-   Csak egy valamit mondj el.

Elém lépett és a szemem fürkészte kíváncsian.

-   Ki vagy te? – billentette oldalra a fejét.

-   Ha azt mondanám, hogy az őrangyalod, akkor hazudnék.

-   Vigyázol rám?

-   Mindig – álltam a csodálatos pillantását.

-   Akkor mindig bajba keverem magam, hogy lássalak – felelte elfúlt hangon, majd kilépett az ajtón.

Megmosolyogtam az előző mondatot, majd becsuktam az ajtót. Ahogy kattant a zár a falnak csapódtam és fájdalmasan nyögtem fel mikor a földre zuhantam. Melegséget éreztem a fejemen, azonnal tudtam, hogy vérzem. Felnéztem. A legnagyobb ellenségem állt nem messze tőlem.

-   Marcus – szűrtem ki a fogaim közül.

-   Claire, kedvesem – szólalt meg nyálas hangon, majd oda lépett és a nyakamnál fogva a falnak nyomott – Viktor kezd nagyon, nagyon türelmetlen lenni.

-   Már mondtam… - szűrtem ki nehezen a szavakat -… nem… ölöm… meg… a fiút.

-   Pedig ez a feladatod már húsz éve! – kiáltott rám – ha nem teszed meg holnap éjfélig. Én ölöm meg. Ha ellen állsz, téged ölnek meg – vigyorgott diadalittasan.

Azzal a földre zuhantam és Marcus eltűnt. Köhögni kezdtem és felálltam. Kimentem a teraszra és a térdemre rogytam.

-   Légy átkozott Viktor! Légy átkozott! – ordítottam bele az éjszakába.

Egy feladat, amit véghez kell vinnem, de nem tudom megtenni.

Nem akartam, még is eljött az este. Az este, mikor a fiúnak meg kell halnia.

Felkeltem az ágyamból és felöltöztem, eltettem a két tőrömet és a fegyverem majd kiugrottam az erkélyről és elindultam a fiú keresésére.

Az orrom vér szaga csapta meg, kétségbeestem és azonnal rohanni kezdtem. Felugrottam a tetőre és lenéztem a sikátorba, Bill volt ott, vérzett a szája és Marcus a nyakánál fogva nyomta a falnak.

-   Marcus! – kiáltottam fel, mire mind két személy felnézett rám.

-   Claire – nyögte ki a nevem a fiú.

-   Engedd el – ugrottam le magabiztosan a betonra és ragadtam meg a fegyverem.

-   Ha ellen állsz, meghalsz – engedte el a fiút, aki a földre rogyott, de azonnal fel is pattant.

-   Bill, gyere mögém.

A fiú nem szólt csak szót fogadva lépett mögém.

- Húgom, miért kell mindig harcolnunk?

- Nem értem, miért kell ártatlanokat bántani.

- Azt kell tennünk, amit Viktor, parancsol.

- Viktor nekem nem parancsol! Nem tisztességesen szerezte meg a hatalmat és ezt te is tudod!

- Sajnállak kicsi húgom – felelte.

Egy pillanatra sem engedtem le a fegyvert mind végig magam előtt tartottam Marcusra célozva.

-   Beleszerettél egy halandó emberbe – sóhajtott fel színpadiasan, majd elvigyorodott

-   Claire, mit beszél ez az ember? – szólalt meg mögöttem Bill összezavarodva.

-   Nem mondtad el neki?

-   Neked semmi közöd ehhez!

-   Mit kellene tudnom? – szólalt meg még egyszer Bill.

-   Vámpírok vagyunk fiú.

-   Tessék? – döbbent le - ezt nem hiszem el, vámpírok…

-   Igen is léteznek, és a te drágalátos Claire-ed is az – nézett rám gúnyosan Marcus.

Éreztem a tekintetét a hátamon.

-   Éjfél van – Marcus – ideje megölni a fiút.

Hallottam, hogy Bill rémülten hátrál meg.

-   Nem ölöm meg, ölj meg engem. De őt hagyjátok békén.

-   Nocsak, most könyörögsz? – gúnyolódott.

-   Nem szokásom könyörögni.

-   Most még is úgy érzem. Hm, még sem neked kell megölni a fiút – nevetett fel Marcus.

Azonnal megfordultam és meg láttam, ahogy Viktor teljes erőből a falnak vágja Billt.

-   Ne! – kiáltottam fel.

-   Megszegted a parancsom álnok nőszemély – rántott oda magához Viktor – ezért, hogy te se szenvedj a fiú elvesztése miatt. Téged is megöllek – szorította a torkom. Ekkor azonban felordított és elengedte a torkom, a földre rogytam. Bill egy törött deszkadarabot vágott a lábába.

-   Ezt kár volt fiú – emelte fel a torkánál fogva majd beleharapott és kitépett egy jókora darabot, azonnal ömleni kezdett belőle a vér. Viktor pedig a falnak vágta

-   Bill! –siettem oda hozzá, és nyomtam a kezem a sebre – Kérlek, tarts ki – kérleltem.

-   Ne sírj – tette az arcomra a kezét erőtlenül.

-   De romantikus – gúnyolódott Marcus.

-   Végezz velük – felelte Viktor majd eltűnt.

-   Claire…– nyögött fel Bill a karjaimban, de megfordulni sem volt időm a mellkasomon átfúródott egy karó.

Fájdalmasan sikítottam fel, és a számból azonnal megindult a vér.

-   Szép álmokat, húgom – súgta a fülembe örömittasan Marcus, majd eltűnt.

Éreztem, ahogy elhagy az élet, még utoljára láttam Bill homályos barna szemét, amiből lassan kihunyt a fény, aztán én is élettelenül hanyatlottam szerelmem halott teste mellé. De kezünk örökre összefonódva pihent és soha sem engedtük el egymást.