Pflore-world

Ez a nap is úgy indult, mint minden hétköznapom, reggel ki keltem szerelmem karjai közül és elmentem dolgozni, egész nap sütött a nap és boldog voltam jól éreztem magam. A munkaidőm lejárta után beültem az autómba és haza indultam, dúdolva szálltam ki a házunk előtt s kinyitva az ajtót ledobtam a kulcsaim, a cipőm és a táskám, de valamit furcsálltam.

Eric cipője a helyén volt, nem értettem hogyan, hiszen ő késő estig dolgozni szokott, oldalra néztem és egy másik cipőt vettem észre, egy nőit. De biztosan nem az enyém volt. Összevontam a szemöldököm és elindultam fel az emeletre, ahogy elértem a hálószobánk ajtaját benyitottam és képtelen voltam felfogni mit is látok.

Eric egy másik nővel hentergett az ágyunkban, a mi ágyunkban.

Észrevettek, Eric azonnal magyarázkodni kezdett és kapkodta magára a ruháit, de én ott hagyva őket elrohantam, felkaptam a cipőm és ki szaladtam a házból, jó messzire. A park bejáratánál zokogva rogytam a padra, megcsalt… 5 év együtt lét után megcsalt.

Az idő is rosszra fordult és az eső szakadni kezdett, de nem tudott érdekelni csak sétáltam teljesen megtörve, csalódottan és nagyon idiótán éreztem magam, hogy ennyire naivan hittem, hogy a mi kapcsolatunk más, hogy mi mindig együtt leszünk.
Csak sétáltam teljesen átázott ruhákkal, de annyira nem érdekelt, ahogy az sem, hogy többen megnéztek. Senki nem tudja mit éreztem.

Akkor azon a napon találkoztam: vele.
Éreztem, hogy valaki elkapja a karom és elém áll egy esernyővel a feje fölött, felnéztem rá. Életemben nem láttam olyan gyönyörű barna szempárt.

-         Hé, kislány, nem a legjobb ötlet ilyen időben sétálni egy kört – pici mosoly jelent meg az arcán, felnéztem az esernyőre, aminek a fele már felettem volt.

-         Nem érdekel – feleltem csendesen rekedt hangon – az sem érdekel, ha meg halok.

-         Ó, jaj, valami nagyon rossz történhetett veled. Na, gyere, haza viszlek.

-         Nem akarok haza menni – léptem el tőle kissé mikor a kezét a hátamra akarta csúsztatni.

-         Oké – engedte vissza a karját maga mellé – akkor beülünk valahova, megiszunk valamit és beszélgetünk, mit szólsz?

-         Azt sem tudom ki vagy.

-         Ne gyere azzal, hogy „a mamám megtiltotta, hogy szóba álljak idegenekkel” Nem hiszem, hogy bűnözőnek néznék ki, vagy úgy nézek ki?

Ismét felnéztem rá, mosolygott rám.

-         Nem.

-         Na, látod. Gyere, igyál meg velem egy meleg kakaót.

Nem válaszoltam csak engedtem neki, hogy finoman a lapockámra csúsztassa a kezét és toljon az autója felé, udvariasan kinyitotta az ajtaját és besegített s megkerülve az autót ő is beült hátra dobva a vizes esernyőt.

-         Összevizezem az ülést.

-         Na és? Engem nem zavar – fordította el a kulcsot és a gázra lépve elindultunk.

Csöndben tettük meg az utat a legközelebbi kávézóhoz, gyorsan kiszállt és kisegített engem is. Belépve minden szem ránk szegeződött, jobban mondva rám mivel ruháim vizesen simultak vékony testemhez.

Kedvesen eltolt az egyik kétszemélyes asztalhoz majd leültünk.

-         Hogy hívnak?

-         Trixi – feleltem berekedt hangon.

-         Szóval Beatrix, igaz?

Csak bólintottam.

-         Elmondod mi történt veled?

-         Nem hiszem, hogy érdekelne… azt sem értem miért hívtál ide, nem is ismersz.

-         Nos – ült fel rendesen – kedves lánynak tűnsz mégis valamiért szomorú vagy, és mert az esőben sétáltál, ami valljuk be nem épp egészséges.

-         Szóval megsajnáltál.

-         Is. És még kíváncsivá tettél – mosolyodott el halványan – mi ösztönöz arra egy nőt, hogy szakadó esőben sétálgasson, teljesen átázva?

-         Megcsaltak.

Láttam, ahogy a mosolya eltűnik és egy halk „oh, értem” hagyja el a száját.

-         Sajnálom – szólalt meg újra – erre más nem tudok mondani csak azt, hogy gerinctelen egy alak.

-         A saját házunkban, a saját ágyunkban – sírtam el újra magam.

-         Szóval rajta kaptad őket – nyúlt be a zsebébe majd felém nyújtott egy zsebkendőt – szegénykém.

Elvettem tőle és megtöröltem a szemem s kifújtam az orrom.

-         El sem tudom hinni, én… egyszerűen nem tudom felfogni, megcsalt… naivan hittem abban az álmomban, hogy mindig szeretni fogjuk egymást, hogy összeházasodunk és gyerekeink lesznek de…

-         Nem tudom, miért tette… hiszen te nagyon széplány vagy, fiatal és bizonyára mindent megadtál neki, hogy szeressen.

-         Mindent – suttogtam – de most teljesen összetörtem, összetört az álmom s vele együtt a szívem is.

-         Ne mondj ilyet, kihevered majd és újra mosolyogni fogsz, és találkozol, egy sokkal jobb férfival, aki, soha de soha nem fog megcsalni téged, összeházasodtok és gyerekeitek lesznek.

-         Te olyan kedves vagy, pedig a neved sem tudom – néztem fel a szép barna szempárba.

-         A nevem Tom, Tom Kaulitz – mosolygott rám.

Ott ültem az autóban és néztem egykori házamra, nem mertem kiszállni. Nem akartam megint látni őt és felszakítani a sebeket.

-         Bemenjek veled? – szólalt meg mellőlem Tom – ha erőszakoskodna vagy bármi…

-         Az jó lenne – erőltettem magamra egy mosolyt, és úgy néztem rá.

Mind ketten kiszálltunk és ő megfogva a kezem ezzel erőt adva mentünk be a házba.

-         Trixi, te vagy? – hallottam meg Eric hangját és hamarosan őt is a lépcsőn – oh – láttam rajta mennyire meglepődik, de egyúttal az öklét is összeszorította.

-         Csak a cuccaimért jöttem – feleltem, próbáltam erős lenni.

-         Ő… ő kicsoda? – nézett el rám.

-         A barátja vagyok – felelt helyettem Tom.

-         Gyorsan túlléptél – jegyezte meg gunyorosan.

-         Még te vagy felháborodva? Kettőtök közül te voltál akkora idióta, hogy félre dugtál.

-         Te neked ehhez semmi közöd – állt fenyegetően közel Tomhoz.

-         Elég – szólaltam meg – Összepakolom a ruháimat és itt sem vagyunk.

-         Nem beszélhetnénk? – fogta meg a kezem, de én azonnal ki is húztam.

-         Nincs mit megbeszélnünk, vége Eric. És ezt te tetted tönkre.

Nem mondtam többet, csak magam után húzva Tomot felmentünk az emeltre.

-         Segítsek? – kérdezett rá mikor a szekrény elé léptem.

Finoman megráztam a fejem majd az arcom elé emelve a tenyerem halkan sírni kezdtem.

-         Hé-hé – ölelt magához – ne engedd el magad, most még ne… tudom, hogy nehéz, de erősnek kell látnia, rá kell jönnie mit rontott el – simogatta a hátam.

Csak bólogattam majd megtörölve az arcom pakolni kezdtünk.

Ahogy végeztünk szó nélkül léptem ki az ajtón és ültünk be Tommal autóba.

-         Minden meg van?

-         Igen – feleltem.

Ő beindította az autót és elindultunk az ő háza felé, rávett, hogy költözzek hozzá, amíg nem találok más lakást. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan megismertük egymást.

Éjjel hatalmas fájdalomra keltem és azonnal felültem a hasamra téve a kezem, mélyeket lélegezve.

-         Tom, Tom ébredj… kelj fel.

-         Mi az? – ült fel azonnal.

-         Elfolyt a magzatvíz.

-         Jó ég… öltözz fel és… én addig leviszem a táskát.

Nem feleltem, csak kikeltem az ágyból és felöltöztem, ideges voltam és féltem. Hiszen most fogok szülni, a fájások miatt egyre gyakrabban jajdultam fel. Tom feljött és lesegített az autóba s a gázra lépve el is indultunk a kórházba. Telefonon értesítette a testvérét a szüleit és az én szüleimet.

-         Ne aggódj, minden rendben lesz – fogta meg a kezem.

-         Tom… Tom – ejtetem ki nehezen a nevét a fájdalom miatt.

-         Igen kicsim? – fordult felém egy pillanatra.

-         Nagyon szeretlek.

-         Én is téged – puszilta meg a kezem – mind a kettőtöket.

Mikor magamhoz tértem mindenki, aki fontos volt, körülöttem volt, nagyon erőtlennek és fáradtnak éreztem magam, így csak egy halvány mosolyt tudtam magamra csalni.

-         Sziasztok.

-         Szia - fogta meg a kezem-édesanyám – jaj, kicsim olyan büszkék vagyunk rád.

-         Hol van Tom? – néztem körül.

-         Elment megmutatni Billnek a fiát – mosolygott rám könnyes szemekkel Simone, Tom édesanyja.

-         Fiú… kisfiú lett? – elérzékenyülve töröltem meg a szemem a könnyeimtől – kisfiam lett.

-         Annyira, de annyira gyönyörű – simogatta meg a kézfejem-édesapám is.

Aztán nyílt az ajtó és megláttam Tomot az öccsével az oldalán.

-         Most magatokra hagyunk – puszilt meg anya, majd kimentek.

-         Szia – ült le a székre kedvesem.

-         Szia – feleltem halkan.

-         Jól vagy? – simogatta meg az arcom.

-         Nagyon fáradt vagyok.

-         Ez érthető, nagyon ügyes voltál hallod? – mosolygott rám – büszke vagyok rád, de tényleg.

-         Milyen? – kérdeztem ismét elérzékenyülve.

-         Gyönyörű, istenem olyan szép – felelte csillogó szemekkel – a mi kisfiúnk, a mi fiúnk – csókolt meg hosszan – nagyon, nagyon szeretlek téged, ugye tudod? – döntötte a homlokát az enyémnek.

-         Én is szeretlek téged – simítottam végig az arcán.

-         Jó napot – lépett be egy nővér egy kék pléddel a kezében – meg hoztam az új családtagot - felelte mosollyal az arcán s mikor odaért kicsit felénk döntötte, hogy jól lássam. Ahogy megláttam azt a csöpp testet azonnal elsírtam magam.

-         Istenem… - ültem fel kicsit nehezen – én kisfiam, az én kisbabám – óvatosan vettem a karomba és fogtam meg a kicsi kezét.

A nővér mosolygott majd távozott.

-         Gyönyörű kis herceg – ült fel az ágyra Tom és támaszkodott rá a könyökére, majd mosolyogva rám nézett és megcsókolt – köszönöm neked szerelmem, köszönöm neked, hogy megajándékoztál ezzel a csodaszép fiúval.

-         Igazad volt – néztem fel rá újra – minden teljesült, amit mondtál nekem hat éve abban a kávézóban. Újra szerelembe estem, megházasodtam és családom lett.

-         Örülök, hogy boldog vagy mellettem szívem, és soha, de soha nem hagylak el titeket – simogatta meg a pici fejét majd ismét megcsókolt – isten hozott a nagyvilágban prücsök - puszilta meg a csöpp fejet.