1.rész/Életcél

A kedvenc kávézó, a kedvenc kávé és a megszokott asztal a hatalmas

ablak mellett, ami a vizes őszi utcára tekint. És kié is ez a megszokott kis sarok? Amelia Rieder-é, vagyis az enyém.

Minden egyes hétköznapom ebben a hangulatos kis kávézóban kezdem, a szokásos csésze kávémmal és a laptopommal, amit mindig és mindenhova magammal cipelek, ugyan is azon dolgozom.

Hogy mivel foglalkozom?

Nos, esküvőszervező volnék. Túl vagyok már legalább negyven esküvőn, és mindegyiket remekül végig csináltam. És erre roppant büszke is vagyok, megdolgoztam érte, keményen.

Ismét elmerengve a gondolataimban bámultam ki az ablakon, kint tombolt a zord idő. Október.  Az egyik kedvenc hónapom, ilyenkor van az igazi ősz. Esik, szinte folyamatosan borús az ég és a táj lassan levedli bundáját, hogy mély álomba merüljön.

A merengésem egy a látókörömbe belépő autó zavarta meg, azonnal felkaptam a fejem és figyeltem a már oly jól ismert hatalmas fehér autót. Lassan nyílt ki az ajtaja, és szállt ki belőle a tulajdonosa, akit szintén már ismertem. Megmosolyogtam, ismét extravagáns öltözékben lépett fel a járdára és körülnézve belépett a kávézó ajtaján, ami csilingelve jelezte, hogy újabb vendég érkezett. Végig követtem a lépteit addig, amíg le nem ült a megszokott helyére, nekem háttal. Újra megjelent az arcomon a mosoly, majd felnyitottam a kis gépem és neki láttam a munkámnak.

Terveztem.

Általában a gépemen lejegyzetelem, megtervezem, hogyan képzelem el a házasulandó pár nagy napját, azután elviszem a főnökömnek, és ha neki tetszik, akkor a listára viszem.

Rossz szokásomhoz híven ismét elbambulva meredtem a képernyőre, míg nem egy kezet és egy tányér süteményt pillantottam meg. Felemeltem a tekintetem és megláttam a már szinte legjobb barátnőmnek tekintett pincérlányt. Aki mint mindig, kedvesen mosolygott rám.

-         Ezt neked hoztam – felelte csilingelő hangján.

-         Ez nagyon kedves tőled Lora.

A táskámért nyúltam, de ő megfogta a kezem, így megállítva azt.

-         Ugyan, hagyd csak. Meghívlak.

-         Erre semmi szükség, én…

-         Amelia, kérlek. Fogadd el.

-         Rendben van – bólintottam meg adva magam – köszönöm szépen.

-         Újabb esküvő? – kíváncsiskodott mosolyogva.

-         Csak tervek, ha tetszik a főnöknek, akkor a listára kerül.

-         Értem – egyenesedett ki – hagylak is dolgozni, szia – intett

-         Szia – néztem utána mosolyogva, majd ujjaim a csésze köré fonódtak majd az ajkaimhoz emelve a tekintetemet is felemeltem, ami azonnal azt a férfit találta meg. Elmélázva nézett ki ő is az ablakon, valamin nagyon gondolkozhatott, mert mintha lélekben teljesen máshol járt volna éppen. Visszatettem az alátétre a csészét és kissé megdöntve a fejem figyeltem tovább, azt, aki már első pillanattól rabul ejtett. Volt benne valami, valami erős, ami engem vonzott, tudni akartam a nevét, hogy hol lakik, hány éves, van-e testvére, mi a munkája. Mindent tudni akartam róla, jó és rossz dolgot egyaránt, azt, hogy hány cukorral issza a kávét, mi a kedvenc étele, itala, csokoládéja vagy cukorkája.

Aztán hírtelen felállt, kissé megijedve, hogy észrevett elkaptam a tekintetem, de végül rájöttem, hogy csak menni készül. Némi pénzt tett le a csésze alá és elhagyta a kávézót, beszállt az autójába és kikanyarodva elhajtott.

Így ment ez már az óta, mióta kinézte magának ezt a kávézót, megjelent, megitta a kávéját, fizetett és távozott. Felsóhajtva hajoltam a laptopom fölé és folytattam a munkám.

A riasztó kikapcsolása után lendületből ültem az ülésre és fájdalmasan jajdultam fel a fejemhez kapva, sikerült bevernem. Hát igen, a bénaságom miatt vagyok híres. A kobakom dörzsölgetve dobtam az anyós ülésre a cuccaim és indultam el.

Benyomtam a kisrádiómat majd hangosabbra tekertem a hangerőt és énekelni kezdtem a kedvenc dalom az I’m Yours.

Minden egyes piros lámpánál a ritmust doboltam a kormányon és énekeltem hozzá. Imádtam ezt a dalt, jó hangulatot teremt mindig, mindenhol és mellesleg Jason hangja is nagyon tetszik.

A cég épületéhez érve lekanyarodtam a mélygarázsba, meg vártam, míg harmadszorra is a végére ér a szám, majd kipattantam a laptopommal a hónom alatt és a táskával a vállamon, lezártam az autót és beálltam a liftbe.

Benyomtam a hatalmas üvegajtót, így beléptem a negyedik emeletre, ami nekünk, szervezőknek a második otthona.

-         Jó reggelt Carla – köszöntem az információs lánynak.

-         Jó reggelt Amelia – mosolygott kedvesen - Oh, Amelia – szólt utánam.

-         Igen? – fordultam vissza.

-         A főnök várja a terveid.

-         Bent van?

-         Öt perce érkezett meg.

-         Már is megyek hozzá.

-         Szólok neki.

Ezzel elfordítottam az irodám ajtaján a gömb kilincset és már bent is voltam az én magán rendelőmben.

Letettem a táskám és már fordultam is ki, hogy meglátogassam a főnököm. Végig sétáltam azon a hosszú folyosón, amit mindig is utáltam. Most őszintén, minek ilyen hosszú folyosóval elválasztani minket a főnökünktől?

Az ajtaja előtt kifújtam magam, majd bekopogtam és egy Gyere után benyitottam.

-         Szép jó reggelt.

-         Amelia kedvesem – köszöntött meleg mosollyal az ötvenes éveiben járó nő.

-         Beate – mosolyodtam el én is – ma is nagyon csinosan festesz.

-         Oh, köszönöm, te mindig olyan kedves vagy – kerülte meg az asztalát.

-         Szeretek az lenni.

-         Maradjon is meg – kacsintott rám – meg vannak a tervek?

-         Persze – nyújtottam át neki a laptopom, amit elvéve visszaült az asztala mögé én pedig az előtte lévő egyik székbe.

Felnyitotta a gépem és kattintott párat majd mereven a képernyőre bámult.

-          Nos? Hogy tetszik? – szólaltam meg így megzavarva a csöndet.

-          Mint mindig tökéletes, bár a székekre nem masnit, hanem rózsát tennék, de ez a te terved – mosolygott rám.

-          Ha gondolod, kijavíthatom.

-          Ugyan, hagyd csak. Tudom, hogy imádod a masnikat.

-          Mert az sok mindenhez gyönyörűen illik.

-          Nagyon igazad van. Mehet a listára – csukta össze – örülök, hogy az én kezem alatt dolgozol Amelia. Tehetséges vagy, fiatal vagy, sokra viheted még az életben.

-          A legjobb szervező szeretnék lenni.

-          Ez remek életcél. Dolgozz sokat, küzdj keményen és az leszel.

-          Köszönöm a tanácsot – álltam fel – most mennék a dolgomra, ha nem baj.

-          Dehogy, menj csak.

Hónom alá vettem a gépem és egy  viszlát után elhagytam az irodáját, hogy visszatérhessek a saját kis birodalmamba.