9.rész/Ugye tudod, hogy most rám erőszakolod magad?

Reggel felhívtam Beate-t, hogy szeretnék itthon maradni ezen a napon, ő azonnal mondta, hogy pihenjem ki magam, majd hétfőn találkozunk. Miután letettem a telefont már dőltem is vissza puha párnáim közé és aludtam tovább.

Mikor újra magamhoz tértem már tizenegy is elmúlt, kimásztam az ágyból és a reggeli teendőim után kiültem a teraszra kávézni.

Ma van a randevúm.

Már ha egyáltalán az lesz, lehet, hogy Tom csak baráti vacsorának szánja ezt az egészet és csak meg akar jobban ismerni.

Hm… majd kiderül.

Az üres bögrém elmosása után felöltöztem, mivel nem terveztem semmit a kórház előtt így egy egyszerű melegítőt vettem fel, ugyanis elhatároztam, hogy futok egy kicsit. Rég nem csináltam már. Régen rendszeres teendőim közé tartozott.

Végig kocogtam a parkon, körülötte és kicsit messzebbre is elmerészkedtem. Aztán pihenőként bementem a régi játszótérre, ami mára már ütött kopott, alig használják, de én imádom. Gyerekkoromban rengeteget játszottam itt és most is, abba a hintába ültem le, amit imádtam. Végül betértem az én hőn szeretett kávézómba.

-         Jó reggelt Lora – ültem a szokásos asztalhoz.

-         Szia Amelia, nocsak, csak így melegítőben?

-         Igen, ma pihenő napot vettem ki.

-         És pihenés helyett inkább kocogsz.

-         Igen, régen csináltam már. Hoznál nekem egy teát?

-         Hogy-hogy nem kávét?

-         Otthon már ittam.

-         Áh, értem – nevetett fel- milyen teát hozzak?

-         Egy meggyeset.

-         Már is hozom – mosolygott rám kedvesen majd elment.

Én pedig – mint mindig – kifele bámultam a hatalmas ablakon és figyeltem, ahogy az emberek rohannak a munkahelyükre, telefonjukon lógnak, vagy épp egymással beszélgetnek.

Aztán megjelent ő, az a megszokott és jól ismert hatalmas autó. Ugyan ott állt meg, ugyan úgy szállt ki és ugyan úgy lépett be és ült le a szokásos helyére egy kávét kérve.

Egyre jobban hajtott a kíváncsiság ki is lehet ez a férfi, de nem mertem oda menni, hogy is mennék?

Szia, nem akarlak zavarni, csak mindennap látlak és hajt a kíváncsiság? Biztos idiótának nézne. Így inkább maradok és csöndben meghúzódva figyelem.

A tanulmányozásában a telefonom zavart meg, megnéztem a kijelzőt, ismeretlen szám. Ki hívhat ismeretlen számon? A dokinak is megvan a számom, az ő számát ki írja.

-         Igen? – emeltem a fülemhez hátra dőlve.

-         Szia, itt Tom.

-         Szia – mosolyodtam el – várj, kitalálom, Angi-tól van meg a számom igaz?

-         Majdnem, Georg adta meg. Gond talán?

-         Dehogy, csak hírtelen nem tudtam ki az.

-         Értem, most már tudod.

-         Miért hívtál?

-         Hát csak úgy, beszélgetni.

-         Vagy akadt valami más dolgod és lemondod az estét.

-          Mi? Dehogy! Hallod… ne úgy könyvelj már el, mint egy szemétládát.

-         Jó bocsánat, csak… - sóhajtok fel – mindegy.

-         Baj van? – lágyult el a hangja.

-         Be kell mennem a kórházba.

-         Miért? Beteg vagy?

-         A Myeloid Leukémia öröklődhet.

-         Amelia…

-         Lehet, hogy én is beteg vagyok Tom.

-         Dehogy vagy beteg – vágta rá – öröklődhet, de te nem vagy az.

-          Ma vizsgálnak meg, hogy az vagyok –e vagy esetleg később alakulhat ki.

-         Elkísérjelek?

-         Kedves tőled, de nem kell.

-         A találkám előrébb hozom az öcsémmel és elkísérlek.

-         Neked van tesód?

-         Van, egy öcsém, de csak tíz perccel vagyok idősebb.

-         Ikrek vagytok? – lepődtem meg elég rendesen.

-         A teád – tette elém Lora

-         Köszi – mosolyogtam rá.

-         Hol vagy most?

-         A Costa Verona kávézóban.

-         Mit csinálsz ott?

-         Beültem egy teára.

-         Értem. Most mennem kell, hányra kell menned?

-         Tom… - sóhajtottam fel.

-         Hányra?

-         Ugye tudod, hogy most rám erőszakolod magad?

-         Nem érdekel – hallottam, hogy elvigyorodik – szóval?

-         Nem mondom meg.

-         Akkor megkérdezem Angi-t – próbált zsarolni.

-         Ő sem tudja – nevettem fel a próbálkozásán.

-         A francba.

-         Nem kell velem jönnöd, nem lesz baj.

-          Hát, ha nem akarod – hallottam a csalódottságot a hangjában, de biztosra vettem, hogy csak meg játssza.

-          Este találkozunk – zártam le a témát.

-          Este, pontban hétre ott leszek az ajtód előtt.

-          Rendben, szia

-          Szia.

És megszakadt a vonal. Tom egy elég furcsa figura, de jó barát lehet belőle. Mert oké, hogy helyes… talán bele mennék egy kapcsolatba vele, de nem hiszem, hogy bele tudnék szeretni. Bár ki tudja.

Elfogyasztottam a teámat majd fizetés után haza mentem és ledőltem a kanapéra filmet nézni.

Mire a filmnek vége lett már készülnöm kellett a kórházba, lezuhanyoztam és átöltöztem egy egyszerű koptatott farmerbe és fekete mintás pólóba. A hajam összefogtam, majd megfogtam a kulcsaim, a házat bezártam és beültem az autóba.

A kórházhoz érve leparkoltam kiszálltam és bementem a recepcióra ahol már Dr. Whitman várt rám.

-          Jó napot – fogtam vele kezet.

-          Jó napot, felkészült?

-          Félek az eredményektől.

-          Addig ne stresszeljen amíg ki nem derül.

-          Köszönöm, hogy megnyugtatott –gúnyolódtam kicsit.

-          Jöjjön velem – indult el a lift felé, ahova mind a ketten beálltunk majd megnyomta a gombot és elindultunk a negyedik emeltre. Ahol a vizsgáló szoba volt.

Ahogy beléptünk oda kicsit megijedtem, egy hatalmas gép volt a szoba közepén, amibe bele kell feküdni.

Oké most már stresszelhetek?

-          Nem fog fájni, ígérem – kapcsolta be a hatalmas masinát, ami előbb hangos berregéssel indult be, majd halkult el.

-         Ennek így kell működnie?

-         A gépnek semmi baja, nyugodjon meg – mosolygott rám.

-         Biztos? –kérdeztem meg fojtott hangon.

-         Amelia

-         Jó csak… félek, olyan… ijesztő ez az egész.

-         Nem esik bántódása, biztonságos a gép, kérem, menjen abba a fülkébe és vetkőzzön fehérneműre.

Bólintottam majd elmentem levetkőzni és kicsit zavartan léptem ki onnan fehérneműben, meglepődtem mikor egy nőt pillantottam meg a doktor úr mellett, egy ápoló nő volt. Gondolom segédnek.

-         Feküdjön oda fel – utasított a doki, én pedig úgy tettem.

-          Ne aggódjon kisasszony, bármi gond történne, a gép automatikusan leáll – szólalt meg a nő.

-          Ezzel most igazán megnyugtatott… - morogtam halkan.

-          Csukja be a szemét, és addig ne nyissa ki, amíg nem mondom, rendben?

-          Rendben doktor úr – sóhajtottam fel majd lehunytam a szemem és nem sokra rá éreztem, hogy az-az asztalféleség, amin feküdtem elindult a gép belseje felé, nem mondom, hogy nem rettegtem, utálom a kicsi zárt helyeket. Klausztrofóbiám van gyerekkorom óta.

Nem tudom meddig lehettem ott bent, de csak melegséget éreztem, egyáltalán nem volt kellemetlen vagy fájdalmas, sőt… majd nem elaludtam, mikor megéreztem, hogy elindulok kifelé már attól lettem ideges, hogy mi derült ki.

Vagy beteg vagyok vagy nem.