5.rész/Mert a küzdelem, győzelmet szül!

Fekete szövetnadrágban, és fekete kosztüm kabátban jelentem meg a

temető kapujában. A családi parcella nem messze volt a kaputól így már onnan láttam milyen sokan is jöttek el anyám temetésére.

Nagy sóhaj után feltettem a nagy fekete napszemüvegemet és elindultam a tömeg felé.

-         Amy – látott meg majd lépett hozzám gyermekkori barátnőm, Angela – siettünk, ahogy tudtunk az első repülővel jöttünk is. – fogta meg a kezem.

-          Köszönöm, hogy eljöttetek – szorítottam meg barátnőm kezét – Georg? – néztem körül.

-          Apával beszél valahol – nézett ő is körül – és hogy érzed magad kicsim? – karolt át.

-          Most már jobban. Úgy döntöttem beköltözöm a régi házba.

-          Ez remek hír, közelebb leszel hozzánk – felelte mosolyogva.

-          Inkább a lakásom adom el, amihez kevesebb emlék köt, mint a szülőházam.

-          Igazad is van.

-          Szeretném majd a segítségeteket kérni a felújításokban. Kívülről három éve lett felújítva, de belülről ráférne egy tatarozás.

-          Bármiben segítünk.

-          Szia, kislány – karolt át Georg is, Angi újdonsült férje.

-          Szia – pusziltam meg – sajnálom, hogy ott kellett hagynotok a nászutatokat.

-          Ugyan, fontosabb vagy most nekünk te – ölelt át Angi, Georg pedig megpuszilta a fejem búbját.

-          Ez kedves tőletek.

-          Elnézést – lépett oda a pap – kezdhetjük?

-          Hát… – körül néztem – úgy látom mindenki megjött, igen, kezdheti atyám – bólintottam.

-          Gyere, üljünk le – húzott az egy sorból álló székek felé, ahol az idősebb rokonok, barátok és mi foglaltunk helyet.

A pap beszéde fél óráig tartott, azt olvasta el, amit én összeírtam anya életéről a napló és az ő meséi alapján.

-   És most kérem, hallgassák meg az asszony lányának búcsúbeszédét. Amelia – nézett rám.

Én pedig mélyet sóhajtottam majd felálltam és a pap mellé álltam, rövid ideig csak figyeltem a gyönyörű fényes fakoporsót, aminek a közepén egy hatalmas koszorú volt rózsákból összeállítva, ez volt anya kedvenc virága.

-          Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttetek. Nem is tudom, mit

mondhatnék, hiszen… az édesanyám fekszik ebben a koporsóban.

Ott voltam vele, az utolsó perceiben. Elbúcsúzott… - emlékeztem vissza elcsukló könnybe lábadt szemekkel -… azt mondta, hogy ha már valaki ott van a végén, nem vágyik másra, csak a hosszú és mély alvásra – töröltem meg a szemem – teljesült a vágya, hiszen most alszik – sírtam el magam – örökre elaludt – emeltem a szám elé a kezem, éreztem, hogy Angi átkarolja a vállam.

-         Le akarsz ülni? – kérdezte ő is sírástól rekedt hangon, de én csak megráztam a fejem.

-         Annyi mindent köszönhetek neki – szipogtam – és én… olyan kevés időt voltam vele, folyton a munkámmal voltam elfoglalva, féltem bemenni hozzá, féltem látni, hogy megy tönkre, és mikor bekerült a kórházba és az orvosa azt mondta, nincs sok hátra. Összetörtem, két hétig ki sem mozdultam a lakásomból csak próbáltam feldolgozni, hogy anyám haldoklik. Aztán elfogadtam, felkészültem a legrosszabbra, de most… itt állva, a koporsója előtt azt kívánom, bár én haltam volna meg – sírtam el ismét magam – szeretlek anya, és tudom, onnan fentről figyelsz ránk – néztem fel mutatva az égre – és megígérem, ígérem neked, hogy büszke leszel rám. A legjobb esküvőszervező leszek világ szerte, mert te bíztattál, hogy küzdjek erősen, mert a küzdelem győzelmet szül, és én győzni fogok anya, csak miattad fogok győzni, hogy büszke lehess rám – csuklott el a hangom.  - Jó éjt, szép álmokat – suttogtam a koporsóra nézve, majd Angi -vel visszaültem.

A pap még mondott pár szót búcsúzóul, majd mindenki egyenként köszönhetett el a koporsóhoz lépve.

Én voltam az utolsó, egy szál fehér rózsát tettem a koporsó tetejére és egy puszit is nyomtam rá, majd utánam Angi és Georg is elbúcsúzott. Ezután végső nyugalomra helyezték a föld mélyére.

A halotti tort a szülőházamban rendeztem meg, mivel a nappali elég nagy így befért a közeli rokonság és a barátok. Nem voltunk sokan, durván tizenöt fő volt, a Rieder nem mondható nagycsaládnak, ezért voltunk kevesen.

A vacsora után mindenkitől elköszöntem és elmentek. Angi és Georg is elmentek, így egyedül tettem rendbe a nappalit, utána lezuhanyoztam és anya szobájában eldőlve aludtam el.

Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem fel, nyűgösen nyúltam érte és emeltem a fülemhez.

-         Haló? – szóltam bele, de azonnal el is kaptam a fülemtől ugyan is tovább csörgött – a francba… - morogtam, majd megnyomtam a zöld kis gombocskát és ismét a fülemhez emeltem – haló?

-         Jó reggelt kicsim.

-         Angi…

-         Felkeltettelek?

-         Most már mindegy – sóhajtottam fel hanyatt fekve.

-         Nem akartalak, bocsánat.

-         Így is elaludtam.

-         Be akarsz menni a céghez?

-         Muszáj.

-          Dehogy muszáj, te mondtad, hogy Beate pihenőre küldött, nehogy bemerj menni!

-          Most fenyegetsz? – mosolyodtam el.

-          Fenyegetlek hát!

-          Jó, nem megyek.

-          Na azért. Figyelj, beszerveztem Georg haverijait segítőmunkának. Mikor akarsz neki állni?

-          Hát még semmi sincs meg…

-          Mit szólnál, ha ma elmennénk festékeket venni, és holnap neki állnánk?

-          Jó ötlet, de terveim sincsenek.

-          Édesem, esküvőszervező vagy, terveid mindig vannak.

-          Szeretlek, ugye tudod? Köszönöm, hogy mellettem vagy.

-          Ezt ne köszönd, természetesen, hogy melletted vagyok, a legjobb barátnőm vagy.

-          Ahogy te is nekem.

-          Na, szedd össze magad, egy óra múlva a laskásod előtt foglak várni.

-          Kész leszek.

-          Csók.

-          Szia.

Majd letettük a telefont, magam mellé helyeztem a készüléket és tovább terpeszkedtem a hatalmas franciaágyon, amiből anya édes parfümjének illata áradt.