- Stella – nézett rám hatalmas szemekkel anya mikor meglátott becsapni az ajtót.
- Kicsit eláztam – mondtam cinikusan, majd felszaladtam a fürdőszobába és gyorsan beálltam a zuhany alá. Hiába is van nyár vége és napközben 30°C, az eső hideg és amúgy is meg voltam izzadva.
- Csináljak egy jó forró kamillateát kicsim? – kiabált be anya.
- Igen, kérlek! - töröltem meg a hajam és belebújva a köntösömbe lesétáltam.
- Olyan hirtelen borult be.
- Igen, észre sem vettem – ültem le a kanapéra és betakarva magam elvettem anyutól a gőzölgő bögrét – köszönöm.
- Kiszellőztetted a fejed? – mosolygott rám kedvesen.
- Igen – bólintottam.
- És mire jöttél rá?
- Hogy szeretem.
Bill az ágyán hanyatt
fekve a plafont bámulta mikor a kezében rezegni kezdett a telefon,
ismeretlen számot írt ki, de tudta ki keresi. A pulzusa azonnal
felgyorsult és a szája is kiszáradt, öt éve, hogy nem beszélt a
lánnyal. Pontosan az óta, mióta kiköltöztek Los Angelesbe.
- Igen?
- Bill? – amint meghallotta a vékony izgalomtól remegő hangot, (amit régen olyan annyira szeretett) lehunyta a szemét.
- Igen, én vagyok.
- Sofie vagyok.
- Tudom, Tom mondta, hogy kerestél – köszörülte meg a torkát.
- Örülök, hogy hallom a hangod – mondta mosolygós hangon.
- Mit akarsz Sofie, miért kerestél fel? – a vonal másik oldalán csend volt – Sofie?
- Mert… mert én… - dadogott a lány idegesen – itt vagyok Los Angelesbe és gondoltam…
- Micsoda? – ült fel azonnal Bill – itt vagy a városban?
- Igen, végeztem a Főiskolán és gondoltam kiutazom pár napja.
- Minek jöttél ide Sofie? Mit akarsz tőlem, nekem barátnőm van és szeretem őt – hadarta idegesen az énekes.
- Tudom Bill, de én… látni szeretnélek, olyan régen találkoztunk. Beszélgethetnénk úgy, mint rég, emlékszel? – csak hallgatta régi szerelmének csilingelő hangját – mikor stúdiózás után átjöttél és végig beszélgettük az éjszakát – kacagott fel a lány.
- Jaj Sofie… - sóhajtott fel az énekes – sajnálom, de nem megy – és megszakította a hívást. Hátra dőlt az ágyon és a párnáját az arcába nyomta, többször egymás után.
- Miért most? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? – püfölte a párnát idegesen.
- Igen?
- Bill? – amint meghallotta a vékony izgalomtól remegő hangot, (amit régen olyan annyira szeretett) lehunyta a szemét.
- Igen, én vagyok.
- Sofie vagyok.
- Tudom, Tom mondta, hogy kerestél – köszörülte meg a torkát.
- Örülök, hogy hallom a hangod – mondta mosolygós hangon.
- Mit akarsz Sofie, miért kerestél fel? – a vonal másik oldalán csend volt – Sofie?
- Mert… mert én… - dadogott a lány idegesen – itt vagyok Los Angelesbe és gondoltam…
- Micsoda? – ült fel azonnal Bill – itt vagy a városban?
- Igen, végeztem a Főiskolán és gondoltam kiutazom pár napja.
- Minek jöttél ide Sofie? Mit akarsz tőlem, nekem barátnőm van és szeretem őt – hadarta idegesen az énekes.
- Tudom Bill, de én… látni szeretnélek, olyan régen találkoztunk. Beszélgethetnénk úgy, mint rég, emlékszel? – csak hallgatta régi szerelmének csilingelő hangját – mikor stúdiózás után átjöttél és végig beszélgettük az éjszakát – kacagott fel a lány.
- Jaj Sofie… - sóhajtott fel az énekes – sajnálom, de nem megy – és megszakította a hívást. Hátra dőlt az ágyon és a párnáját az arcába nyomta, többször egymás után.
- Miért most? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? – püfölte a párnát idegesen.
Felpattant és szélsebesen elindult a stúdióba, hogy elvonja a
figyelmét.
Másnap reggel nagyon
rosszul voltam, semmi erőm nem volt még megfordulni sem, a fejem
hasogatott, rázott a hideg és köhögnöm is sokat kellett. Nehezen
belebújtam a köntösömbe és lementem a konyhába, hogy csináljak
egy újabb adag, forró teát.
- Jó reggelt Stella – fordult felém anyám – jaj, kicsim, nagyon rosszul nézel ki.
- Tegnapi zápor megtette a hatását – döntöttem a homlokom a konyhapultnak.
- Csinálok egy forró levest, menj és feküdj vissza.
- Köszönöm anyu, örülök, hogy itt vagy – mosolyogtam rá, ő pedig kedvesen végig simított az arcomon utána felmentem az ágyba.
- Már is nyitom! – sietett oda az ajtóhoz – áh, Bill. Szervusz – engedte be.
- Jó reggelt Lorna, Stella?
- Jaj, szegénykém. Tegnap futás közben elkapta az eső és ma reggelre megbetegedett.
- Fent van az ágyában, de ha vársz egy kicsit, akkor felvihetnéd te neki a levest. Neked jobban örülne – mosolygott rá az énekesre.
- Rendben – ült le az egyik bár székre – kérdezhetnék valamit?
- Alexről igaz?
- Honnan tudja? – lepődött meg.
- Stella elmondta, hogy meghallottad mikor róla beszéltünk.
- Hát… igen, róla szeretnék tudni.
- Stellának kéne elmondania, nem nekem.
- Kérem - mire anyu megadva magát felsóhajtott.
- Alex volt Stella első és nagy szerelme, 5 évig voltak együtt.
- 5 évig? – lepődött meg Bill.
- Igen, Stella nagyon szerette és mind azt hittük Alex is így gondolja, de aztán Stella teherbe esett.
- Teherbe esett? – döbbent le teljesen az énekes.
- Igen, Alex pedig elhagyta és Stellának el kellett vetetnie a babát, sajnos akkor az anyagi körülmények miatt nem tudtuk volna felnevelni.
- Jézusom – meredt maga elé Bill – és… Alex az óta nem kereste fel őt?
- Nem, egyszer se. Stella nagyon maga alatt volt, még depressziós is volt, de magának sosem vallotta ezt be, ezek után évekig nem volt senkije, de most te jöttél és a lányom újra boldog – fogta meg Bill kezét mosolyogva – köszönöm neked Bill.
- Jaj – jött zavarba az énekes – igazán nem kell mit megköszönni, én is nagyon boldog vagyok vele és nagyon örülök, hogy találkoztunk – mosolygott anyura.
- Ennek örülök, jaj, a leves – fordult vissza a tűzhely felé – kész is – zárta el a gázt.
- Próbáltam visszaaludni, mikor egy gyenge kopogást hallottam, majd nyílt az ajtó és megpillantottam Billt tálcával a kezében.
- Bill? – lepődtem meg, majd felültem – hát te mit keresel itt?
- Én vagyok az új ápolónőd – mosolygott rám és óvatosan az ölembe adta a tálcát – anyukád üzeni, hogy ezt mind meg kell egyed. Tényleg elég rosszul nézel ki kicsim – tűrt egy tincset a fülem mögé.
- Hát úgy is érzem magam – kezdtem el köhögni mire ő felkapta a tálcát –köszi – vettem vissza tőle, majd jó sokat fújogatva enni kezdtem.
Folyamatosan engem figyelt, egészen attól, hogy a kanálra merem a levest addig, amíg le nem nyelem.
- Mi az? – néztem fel rá.
- Tessék?
- Kérsz te is?
- Jaj, dehogyis – rázta a fejét – csak nézem, ahogy eszel, zavar talán?
- Nem – mosolyogtam rá – nyúzott vagy, gond van?
- Stella… - kezdett bele – anyukád mesélt nekem Alexről.
- Hogyan? – kaptam fel a fejem.
- Nyugi, ne idegesítsd fel magad – fogta meg finoman a karjaim – én kértem meg rá.
- De miért? Azt hittem vársz, míg én mondom el – tettem az éjjeli asztalra a tálcát – te mondtad, hogy ha majd úgy érzem, akkor elmondom.
- Ne haragudj rám – simította végig az arcom.
- Az már régen volt Bill, ő már nem jelent nekem semmit.
- Tudom kicsim – mosolyodott el – ami a babát illeti… nagyon sajnálom, nem tudhatom mit éreztél akkor, de biztos borzasztó volt.
- Mai napig eszembe jut – babráltam a takarómat – és minden egyes alkalommal fáj.
- Jaj, kicsim – bújt be mellém a takaró alá és vont a mellkasára – most már itt vagyok melletted – puszilta meg a fejem tetejét.
- Köszönöm Bill, annyira jó érzés – markoltam meg a pólóját.
- Most, hogy tudok Alexről, én is elmesélek valamit.
- És mi az? – emeltem rá a tekintetem.
- Mielőtt kiköltöztünk Los Angeles volt egy lány, Sofie. Három évig voltunk együtt és ez az én nem normális életemben nagy szó. Azt akartam, hogy ő is jöjjön velem, de neki fontosabb volt az iskola, így szakítottunk – vonta meg a vállát miközben a kézfejemet cirógatta.
- És?
- 5 év elteltével most felkeresett, hogy látni akar.
- Oh… - meredtem az ajtómra – értem.
- Stella – csúszott le velem egy vonalba – Sofie nekem is már csak a múlt, érted? Nem érzek iránta semmit.
- Ha éreznél is se lenne baj, hiszen mi nem…
- Stella ne mondogasd, hogy nincs közöttünk semmi az ég szerelmére – emelte meg a hangját – Szeretlek, érted?
Ahogy ezt a szót kiejtette a száján levegőt is alig mertem venni,
- Tényleg szeretsz? – mosolyogtam el halványan.
- Igen, tényleg szeretlek. Tudom, hogy csak 4 napja, hogy ismerjük egymást, de mára kezdetektől megfogtál. Csodálatos érzés veled szeretkezni és utána melletted felébredni, imádom a hajad illatát a színét a selymességét, a hangodat, ahogy nevetsz. Minden szeretek érted?
- Jaj, Bill – nevettem fel könnyes szemmel – én is szeretlek téged – pusziltam meg a száját – még azokkal a szörnyű hold járókkal együtt is – nevettem fel mire ő is nevetett egyet.
- Akkor ezt megbeszéltük – csókolt meg – most pedig aludj jó? itt leszek végig melletted – bújt ki a takaró alatt a gatyájából és az ágy mellé dobta, majd a pólóját is levette.
- Köszönöm.
- Micsodát kicsim? – húzott a mellkasára.
- Hogy találkoztunk és, hogy most itt vagy velem – pusziltam meg a mellkasát.
- Én is köszönöm neked Stella – simította végig a hajam – de most aludj.
- Rendben – motyogtam, majd szépen lassan álomba szenderültem.
Mikor felébredtem és kinéztem a terasz ajtón már sötét volt, átaludtam az egész napot, hurrá! Bill nem feküdt mellettem, gondolom időközben el kellett mennie, belebújtam a köntösömbe és lementem a konyhába ahol Őt pillantottam meg, ahogy a konyhában főz valamit.
- Szia – köszöntem rá, mire ő hátra fordult.
- Szia, felkeltél? – jött oda és ölelt magához – jobban vagy?
- Igen, jobban. Mit csinálsz?
- Vacsorát, spaggetire gondoltam.
- Segítsek?
- Dehogyis! Én főzök, te majd eszel – mosolygott rám.
- Rendben, itt voltál egész nap?
- Mondtam nem? Itt leszek végig.
- Nem hiszem el, hogy te tényleg ilyen vagy – nevettem fel.
- Milyen?
- Imádni való, figyelmes és törődő – ültem fel a pultra.
- Hát ilyen vagyok – vont vállat és befészkelte magát a lábaim közé – ha szeretek valakit, és ő viszont szeret, akkor minden megteszek érte.
- Szeretlek Bill – karoltam át a nyakát.
- Én is téged kicsim – csókolt meg, végül eléggé bele merültünk egymás ajkába.
- Megjöttem – jelent meg a konyhába anyám – oh, látom felkeltél – hallottam meg a hangján, hogy vigyorog.
- Anya, te mindig jókor jelensz meg – sóhajtottam fel és Bill mellkasának döntöttem a homlokom.
- Tudom, sajnálom – tette le a szatyrokat – jobban vagy szívem?
- Igen, kialudtam.
- Tessék drágám – nyújtotta Billnek a szatyrot – minden, amit kértél.
- Köszönöm Lorna – vette el és visszafordult a konyhapulthoz és folytatta a főzést.
- Jó reggelt Stella – fordult felém anyám – jaj, kicsim, nagyon rosszul nézel ki.
- Tegnapi zápor megtette a hatását – döntöttem a homlokom a konyhapultnak.
- Csinálok egy forró levest, menj és feküdj vissza.
- Köszönöm anyu, örülök, hogy itt vagy – mosolyogtam rá, ő pedig kedvesen végig simított az arcomon utána felmentem az ágyba.
- Már is nyitom! – sietett oda az ajtóhoz – áh, Bill. Szervusz – engedte be.
- Jó reggelt Lorna, Stella?
- Jaj, szegénykém. Tegnap futás közben elkapta az eső és ma reggelre megbetegedett.
- Fent van az ágyában, de ha vársz egy kicsit, akkor felvihetnéd te neki a levest. Neked jobban örülne – mosolygott rá az énekesre.
- Rendben – ült le az egyik bár székre – kérdezhetnék valamit?
- Alexről igaz?
- Honnan tudja? – lepődött meg.
- Stella elmondta, hogy meghallottad mikor róla beszéltünk.
- Hát… igen, róla szeretnék tudni.
- Stellának kéne elmondania, nem nekem.
- Kérem - mire anyu megadva magát felsóhajtott.
- Alex volt Stella első és nagy szerelme, 5 évig voltak együtt.
- 5 évig? – lepődött meg Bill.
- Igen, Stella nagyon szerette és mind azt hittük Alex is így gondolja, de aztán Stella teherbe esett.
- Teherbe esett? – döbbent le teljesen az énekes.
- Igen, Alex pedig elhagyta és Stellának el kellett vetetnie a babát, sajnos akkor az anyagi körülmények miatt nem tudtuk volna felnevelni.
- Jézusom – meredt maga elé Bill – és… Alex az óta nem kereste fel őt?
- Nem, egyszer se. Stella nagyon maga alatt volt, még depressziós is volt, de magának sosem vallotta ezt be, ezek után évekig nem volt senkije, de most te jöttél és a lányom újra boldog – fogta meg Bill kezét mosolyogva – köszönöm neked Bill.
- Jaj – jött zavarba az énekes – igazán nem kell mit megköszönni, én is nagyon boldog vagyok vele és nagyon örülök, hogy találkoztunk – mosolygott anyura.
- Ennek örülök, jaj, a leves – fordult vissza a tűzhely felé – kész is – zárta el a gázt.
- Próbáltam visszaaludni, mikor egy gyenge kopogást hallottam, majd nyílt az ajtó és megpillantottam Billt tálcával a kezében.
- Bill? – lepődtem meg, majd felültem – hát te mit keresel itt?
- Én vagyok az új ápolónőd – mosolygott rám és óvatosan az ölembe adta a tálcát – anyukád üzeni, hogy ezt mind meg kell egyed. Tényleg elég rosszul nézel ki kicsim – tűrt egy tincset a fülem mögé.
- Hát úgy is érzem magam – kezdtem el köhögni mire ő felkapta a tálcát –köszi – vettem vissza tőle, majd jó sokat fújogatva enni kezdtem.
Folyamatosan engem figyelt, egészen attól, hogy a kanálra merem a levest addig, amíg le nem nyelem.
- Mi az? – néztem fel rá.
- Tessék?
- Kérsz te is?
- Jaj, dehogyis – rázta a fejét – csak nézem, ahogy eszel, zavar talán?
- Nem – mosolyogtam rá – nyúzott vagy, gond van?
- Stella… - kezdett bele – anyukád mesélt nekem Alexről.
- Hogyan? – kaptam fel a fejem.
- Nyugi, ne idegesítsd fel magad – fogta meg finoman a karjaim – én kértem meg rá.
- De miért? Azt hittem vársz, míg én mondom el – tettem az éjjeli asztalra a tálcát – te mondtad, hogy ha majd úgy érzem, akkor elmondom.
- Ne haragudj rám – simította végig az arcom.
- Az már régen volt Bill, ő már nem jelent nekem semmit.
- Tudom kicsim – mosolyodott el – ami a babát illeti… nagyon sajnálom, nem tudhatom mit éreztél akkor, de biztos borzasztó volt.
- Mai napig eszembe jut – babráltam a takarómat – és minden egyes alkalommal fáj.
- Jaj, kicsim – bújt be mellém a takaró alá és vont a mellkasára – most már itt vagyok melletted – puszilta meg a fejem tetejét.
- Köszönöm Bill, annyira jó érzés – markoltam meg a pólóját.
- Most, hogy tudok Alexről, én is elmesélek valamit.
- És mi az? – emeltem rá a tekintetem.
- Mielőtt kiköltöztünk Los Angeles volt egy lány, Sofie. Három évig voltunk együtt és ez az én nem normális életemben nagy szó. Azt akartam, hogy ő is jöjjön velem, de neki fontosabb volt az iskola, így szakítottunk – vonta meg a vállát miközben a kézfejemet cirógatta.
- És?
- 5 év elteltével most felkeresett, hogy látni akar.
- Oh… - meredtem az ajtómra – értem.
- Stella – csúszott le velem egy vonalba – Sofie nekem is már csak a múlt, érted? Nem érzek iránta semmit.
- Ha éreznél is se lenne baj, hiszen mi nem…
- Stella ne mondogasd, hogy nincs közöttünk semmi az ég szerelmére – emelte meg a hangját – Szeretlek, érted?
Ahogy ezt a szót kiejtette a száján levegőt is alig mertem venni,
- Tényleg szeretsz? – mosolyogtam el halványan.
- Igen, tényleg szeretlek. Tudom, hogy csak 4 napja, hogy ismerjük egymást, de mára kezdetektől megfogtál. Csodálatos érzés veled szeretkezni és utána melletted felébredni, imádom a hajad illatát a színét a selymességét, a hangodat, ahogy nevetsz. Minden szeretek érted?
- Jaj, Bill – nevettem fel könnyes szemmel – én is szeretlek téged – pusziltam meg a száját – még azokkal a szörnyű hold járókkal együtt is – nevettem fel mire ő is nevetett egyet.
- Akkor ezt megbeszéltük – csókolt meg – most pedig aludj jó? itt leszek végig melletted – bújt ki a takaró alatt a gatyájából és az ágy mellé dobta, majd a pólóját is levette.
- Köszönöm.
- Micsodát kicsim? – húzott a mellkasára.
- Hogy találkoztunk és, hogy most itt vagy velem – pusziltam meg a mellkasát.
- Én is köszönöm neked Stella – simította végig a hajam – de most aludj.
- Rendben – motyogtam, majd szépen lassan álomba szenderültem.
Mikor felébredtem és kinéztem a terasz ajtón már sötét volt, átaludtam az egész napot, hurrá! Bill nem feküdt mellettem, gondolom időközben el kellett mennie, belebújtam a köntösömbe és lementem a konyhába ahol Őt pillantottam meg, ahogy a konyhában főz valamit.
- Szia – köszöntem rá, mire ő hátra fordult.
- Szia, felkeltél? – jött oda és ölelt magához – jobban vagy?
- Igen, jobban. Mit csinálsz?
- Vacsorát, spaggetire gondoltam.
- Segítsek?
- Dehogyis! Én főzök, te majd eszel – mosolygott rám.
- Rendben, itt voltál egész nap?
- Mondtam nem? Itt leszek végig.
- Nem hiszem el, hogy te tényleg ilyen vagy – nevettem fel.
- Milyen?
- Imádni való, figyelmes és törődő – ültem fel a pultra.
- Hát ilyen vagyok – vont vállat és befészkelte magát a lábaim közé – ha szeretek valakit, és ő viszont szeret, akkor minden megteszek érte.
- Szeretlek Bill – karoltam át a nyakát.
- Én is téged kicsim – csókolt meg, végül eléggé bele merültünk egymás ajkába.
- Megjöttem – jelent meg a konyhába anyám – oh, látom felkeltél – hallottam meg a hangján, hogy vigyorog.
- Anya, te mindig jókor jelensz meg – sóhajtottam fel és Bill mellkasának döntöttem a homlokom.
- Tudom, sajnálom – tette le a szatyrokat – jobban vagy szívem?
- Igen, kialudtam.
- Tessék drágám – nyújtotta Billnek a szatyrot – minden, amit kértél.
- Köszönöm Lorna – vette el és visszafordult a konyhapulthoz és folytatta a főzést.
- Anyu pedig rám kacsintott.
Hármasban megvacsoráztunk és közben Bill anyu kérésére elmesélte az egész életét én pedig hallgattam a hangját. Egyszer csak csörögni kezdett a telefonja és mivel pont rá láttam a Sofie nevet olvastam le róla, döbbenten meredtem Billre, nem hiszem el, hogy elmentette a számát.
- Bocsánat… - köszörülte meg a torkát és felállva kivonult a teraszra, én pedig lecsaptam a villámat.
- Stella, hova mész? – fordult felém anya – Stella!
Oda sem figyelve mentem tovább fel a szobámba és jól becsaptam az ajtómat. Hogy lehettem ennyire naiv? Elmentette a számát… tehát még is csak jelent valamit a számára. Nem hiszem el!
- Stella? – nyitott be Bill percekkel később.
- Menj el Bill – fordultam vissza a terasz ajtó felé.
- Stella én…
- Nem érdekel Bill! – néztem rá dühösen – menj el!
- Kérlek had…
- Ne! – emeltem fel a kezem – ne akard meg magyarázni, elmentetted a számát? Ez most komoly? Itt teszed nekem a szépet közben meg Sofieval telefonálsz? Nem akarlak látni Bill, tűnj el a házamból! – kiabáltam dühösen.
- Kicsim… - simította végig az arcom – kérlek, ne értsd ezt félre.
- Bill menj el, kérlek – hunytam le a szemem az érintésétől elgyengülve – naivan elhittem, amiket mondtál, tiszta hülyének érzem magam.
- Tudom, hogy hülye voltam, hogy elmentettem a számát. De nem azért mert akarok tőle valamit, érted?
- Most… most csak, menj el jó? – néztem fel rá – nem tudom, mit gondoljak.
- Stella ne
- Menj, kérlek, oké? Majd… majd beszélünk – adtam a kezébe a dzsekijét.
- Rendben – sóhajtott fel, majd egy bizonytalan puszit nyomott a homlokomra és elment.
Miután hallottam, ahogy az autójával elhajt tárcsáztam Sheilát.
- Szia – szólt bele.
- Át tudnál jönni?
- Baj van?
- Majd elmesélem, csak kérlek, gyere át és aludj itt.
- Már is indulok.
Kinyomta.Rá mindig is számíthattam, kislány korunk óta barátnők voltunk a legjobb barátnők, mindent tudtunk egymásról. Mindig mellettem volt, ha szükségem volt rá. Az egész estét végig beszéltük, vigasztalt és hagyta, hogy kisírjam magam.
Hármasban megvacsoráztunk és közben Bill anyu kérésére elmesélte az egész életét én pedig hallgattam a hangját. Egyszer csak csörögni kezdett a telefonja és mivel pont rá láttam a Sofie nevet olvastam le róla, döbbenten meredtem Billre, nem hiszem el, hogy elmentette a számát.
- Bocsánat… - köszörülte meg a torkát és felállva kivonult a teraszra, én pedig lecsaptam a villámat.
- Stella, hova mész? – fordult felém anya – Stella!
Oda sem figyelve mentem tovább fel a szobámba és jól becsaptam az ajtómat. Hogy lehettem ennyire naiv? Elmentette a számát… tehát még is csak jelent valamit a számára. Nem hiszem el!
- Stella? – nyitott be Bill percekkel később.
- Menj el Bill – fordultam vissza a terasz ajtó felé.
- Stella én…
- Nem érdekel Bill! – néztem rá dühösen – menj el!
- Kérlek had…
- Ne! – emeltem fel a kezem – ne akard meg magyarázni, elmentetted a számát? Ez most komoly? Itt teszed nekem a szépet közben meg Sofieval telefonálsz? Nem akarlak látni Bill, tűnj el a házamból! – kiabáltam dühösen.
- Kicsim… - simította végig az arcom – kérlek, ne értsd ezt félre.
- Bill menj el, kérlek – hunytam le a szemem az érintésétől elgyengülve – naivan elhittem, amiket mondtál, tiszta hülyének érzem magam.
- Tudom, hogy hülye voltam, hogy elmentettem a számát. De nem azért mert akarok tőle valamit, érted?
- Most… most csak, menj el jó? – néztem fel rá – nem tudom, mit gondoljak.
- Stella ne
- Menj, kérlek, oké? Majd… majd beszélünk – adtam a kezébe a dzsekijét.
- Rendben – sóhajtott fel, majd egy bizonytalan puszit nyomott a homlokomra és elment.
Miután hallottam, ahogy az autójával elhajt tárcsáztam Sheilát.
- Szia – szólt bele.
- Át tudnál jönni?
- Baj van?
- Majd elmesélem, csak kérlek, gyere át és aludj itt.
- Már is indulok.
Kinyomta.Rá mindig is számíthattam, kislány korunk óta barátnők voltunk a legjobb barátnők, mindent tudtunk egymásról. Mindig mellettem volt, ha szükségem volt rá. Az egész estét végig beszéltük, vigasztalt és hagyta, hogy kisírjam magam.
Na erre kíváncsi leszek, mit akarhat Sofie... :)
VálaszTörlésJaj, én is nagyon kíváncsi vagyok rá! Meg úgy alapjáraton a folytatásra! :)
VálaszTörlés