5.rész


Már majdnem a megszokott táv végénél jártam, mikor hirtelen kezdett el szakadni az eső, észre sem vettem, hogy idő közben beborult az ég. Hangosan szitkozódva gyorsítottam a tempón, hogy minél előbb haza érjek, de már így is úgy teljesen eláztam.
  -  Stella – nézett rám hatalmas szemekkel anya mikor meglátott becsapni az ajtót.
  -  Kicsit eláztam – mondtam cinikusan, majd felszaladtam a fürdőszobába és gyorsan beálltam a zuhany alá. Hiába is van nyár vége és napközben 30°C, az eső hideg és amúgy is meg voltam izzadva.
  -  Csináljak egy jó forró kamillateát kicsim? – kiabált be anya.
  -  Igen, kérlek! - töröltem meg a hajam és belebújva a köntösömbe lesétáltam.
  -  Olyan hirtelen borult be.
  -  Igen, észre sem vettem – ültem le a kanapéra és betakarva magam elvettem anyutól a gőzölgő bögrét – köszönöm.
  -  Kiszellőztetted a fejed? – mosolygott rám kedvesen.
  -  Igen – bólintottam.
  -  És mire jöttél rá?
  -  Hogy szeretem.
Bill az ágyán hanyatt fekve a plafont bámulta mikor a kezében rezegni kezdett a telefon, ismeretlen számot írt ki, de tudta ki keresi. A pulzusa azonnal felgyorsult és a szája is kiszáradt, öt éve, hogy nem beszélt a lánnyal. Pontosan az óta, mióta kiköltöztek Los Angelesbe.
  -  Igen?
  -  Bill? – amint meghallotta a vékony izgalomtól remegő hangot, (amit régen olyan annyira szeretett) lehunyta a szemét.
  -  Igen, én vagyok.
  -  Sofie vagyok.
  -  Tudom, Tom mondta, hogy kerestél – köszörülte meg a torkát.
  -  Örülök, hogy hallom a hangod – mondta mosolygós hangon.
  -  Mit akarsz Sofie, miért kerestél fel? – a vonal másik oldalán csend volt – Sofie?
  -  Mert… mert én… - dadogott a lány idegesen – itt vagyok Los Angelesbe és gondoltam…
  -  Micsoda? – ült fel azonnal Bill – itt vagy a városban?
  -  Igen, végeztem a Főiskolán és gondoltam kiutazom pár napja.
  -  Minek jöttél ide Sofie? Mit akarsz tőlem, nekem barátnőm van és szeretem őt – hadarta idegesen az énekes.
  -  Tudom Bill, de én… látni szeretnélek, olyan régen találkoztunk. Beszélgethetnénk úgy, mint rég, emlékszel? – csak hallgatta régi szerelmének csilingelő hangját – mikor stúdiózás után átjöttél és végig beszélgettük az éjszakát – kacagott fel a lány.
  -  Jaj Sofie… - sóhajtott fel az énekes – sajnálom, de nem megy – és megszakította a hívást. Hátra dőlt az ágyon és a párnáját az arcába nyomta, többször egymás után.
  -  Miért most? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? – püfölte a párnát idegesen. 
Felpattant és szélsebesen elindult a stúdióba, hogy elvonja a figyelmét.

Másnap reggel nagyon rosszul voltam, semmi erőm nem volt még megfordulni sem, a fejem hasogatott, rázott a hideg és köhögnöm is sokat kellett. Nehezen belebújtam a köntösömbe és lementem a konyhába, hogy csináljak egy újabb adag, forró teát.
  -  Jó reggelt Stella – fordult felém anyám – jaj, kicsim, nagyon rosszul nézel ki.
  -  Tegnapi zápor megtette a hatását – döntöttem a homlokom a konyhapultnak.
  -  Csinálok egy forró levest, menj és feküdj vissza.
  -  Köszönöm anyu, örülök, hogy itt vagy – mosolyogtam rá, ő pedig kedvesen végig simított az arcomon utána felmentem az ágyba.
  -  Már is nyitom! – sietett oda az ajtóhoz – áh, Bill. Szervusz – engedte be.
  -  Jó reggelt Lorna, Stella?
  -  Jaj, szegénykém. Tegnap futás közben elkapta az eső és ma reggelre megbetegedett.  
  -  Fent van az ágyában, de ha vársz egy kicsit, akkor felvihetnéd te neki a levest. Neked jobban örülne – mosolygott rá az énekesre.
  -  Rendben – ült le az egyik bár székre – kérdezhetnék valamit?
  -  Alexről igaz?
  -  Honnan tudja? – lepődött meg.
  -  Stella elmondta, hogy meghallottad mikor róla beszéltünk.
  -  Hát… igen, róla szeretnék tudni.
  -  Stellának kéne elmondania, nem nekem.
  -  Kérem - mire anyu megadva magát felsóhajtott.
  -  Alex volt Stella első és nagy szerelme, 5 évig voltak együtt.
  -  5 évig? – lepődött meg Bill.
  -  Igen, Stella nagyon szerette és mind azt hittük Alex is így gondolja, de aztán Stella teherbe esett.
  -  Teherbe esett? – döbbent le teljesen az énekes.
  -  Igen, Alex pedig elhagyta és Stellának el kellett vetetnie a babát, sajnos akkor az anyagi körülmények miatt nem tudtuk volna felnevelni.
  -  Jézusom – meredt maga elé Bill – és… Alex az óta nem kereste fel őt?
  -  Nem, egyszer se. Stella nagyon maga alatt volt, még depressziós is volt, de magának sosem vallotta ezt be, ezek után évekig nem volt senkije, de most te jöttél és a lányom újra boldog – fogta meg Bill kezét mosolyogva – köszönöm neked Bill.
  -  Jaj – jött zavarba az énekes – igazán nem kell mit megköszönni, én is nagyon boldog vagyok vele és nagyon örülök, hogy találkoztunk – mosolygott anyura.
 -  Ennek örülök, jaj, a leves – fordult vissza a tűzhely felé – kész is – zárta el a gázt.
 -  Próbáltam visszaaludni, mikor egy gyenge kopogást hallottam, majd nyílt az ajtó és megpillantottam Billt tálcával a kezében.
  -  Bill? – lepődtem meg, majd felültem – hát te mit keresel itt?
  -  Én vagyok az új ápolónőd – mosolygott rám és óvatosan az ölembe adta a tálcát – anyukád üzeni, hogy ezt mind meg kell egyed. Tényleg elég rosszul nézel ki kicsim – tűrt egy tincset a fülem mögé.
  -  Hát úgy is érzem magam – kezdtem el köhögni mire ő felkapta a tálcát –köszi – vettem vissza tőle, majd jó sokat fújogatva enni kezdtem.
Folyamatosan engem figyelt, egészen attól, hogy a kanálra merem a levest addig, amíg le nem nyelem.
  -  Mi az? – néztem fel rá.
  -  Tessék?
  -  Kérsz te is?
  -  Jaj, dehogyis – rázta a fejét – csak nézem, ahogy eszel, zavar talán?
  -  Nem – mosolyogtam rá – nyúzott vagy, gond van?
  -  Stella… - kezdett bele – anyukád mesélt nekem Alexről.
  -  Hogyan? – kaptam fel a fejem.
  -  Nyugi, ne idegesítsd fel magad – fogta meg finoman a karjaim – én kértem meg rá.
  -  De miért? Azt hittem vársz, míg én mondom el – tettem az éjjeli asztalra a tálcát – te mondtad, hogy ha majd úgy érzem, akkor elmondom.
  -  Ne haragudj rám – simította végig az arcom.
  -  Az már régen volt Bill, ő már nem jelent nekem semmit.
 -  Tudom kicsim – mosolyodott el – ami a babát illeti… nagyon sajnálom, nem tudhatom mit éreztél akkor, de biztos borzasztó volt.
  -  Mai napig eszembe jut – babráltam a takarómat – és minden egyes alkalommal fáj.
  -  Jaj, kicsim – bújt be mellém a takaró alá és vont a mellkasára – most már itt vagyok melletted – puszilta meg a fejem tetejét.
  -  Köszönöm Bill, annyira jó érzés – markoltam meg a pólóját.
  -  Most, hogy tudok Alexről, én is elmesélek valamit.
  -  És mi az? – emeltem rá a tekintetem.
  -  Mielőtt kiköltöztünk Los Angeles volt egy lány, Sofie. Három évig voltunk együtt és ez az én nem normális életemben nagy szó. Azt akartam, hogy ő is jöjjön velem, de neki fontosabb volt az iskola, így szakítottunk – vonta meg a vállát miközben a kézfejemet cirógatta.
  -  És?
  -  5 év elteltével most felkeresett, hogy látni akar.
  -  Oh… - meredtem az ajtómra – értem.
  -  Stella – csúszott le velem egy vonalba – Sofie nekem is már csak a múlt, érted? Nem érzek iránta semmit.
  -  Ha éreznél is se lenne baj, hiszen mi nem…
  -  Stella ne mondogasd, hogy nincs közöttünk semmi az ég szerelmére – emelte meg a hangját – Szeretlek, érted?
Ahogy ezt a szót kiejtette a száján levegőt is alig mertem venni,
  -  Tényleg szeretsz? – mosolyogtam el halványan.
  -  Igen, tényleg szeretlek. Tudom, hogy csak 4 napja, hogy ismerjük egymást, de mára kezdetektől megfogtál. Csodálatos érzés veled szeretkezni és utána melletted felébredni, imádom a hajad illatát a színét a selymességét, a hangodat, ahogy nevetsz. Minden szeretek érted?
  -  Jaj, Bill – nevettem fel könnyes szemmel – én is szeretlek téged – pusziltam meg a száját – még azokkal a szörnyű hold járókkal együtt is – nevettem fel mire ő is nevetett egyet.
  -  Akkor ezt megbeszéltük – csókolt meg – most pedig aludj jó? itt leszek végig melletted – bújt ki a takaró alatt a gatyájából és az ágy mellé dobta, majd a pólóját is levette.
  -  Köszönöm.
  -  Micsodát kicsim? – húzott a mellkasára.
  -  Hogy találkoztunk és, hogy most itt vagy velem – pusziltam meg a mellkasát.
  -  Én is köszönöm neked Stella – simította végig a hajam – de most aludj.
  -  Rendben – motyogtam, majd szépen lassan álomba szenderültem.
Mikor felébredtem és kinéztem a terasz ajtón már sötét volt, átaludtam az egész napot, hurrá! Bill nem feküdt mellettem, gondolom időközben el kellett mennie, belebújtam a köntösömbe és lementem a konyhába ahol Őt pillantottam meg, ahogy a konyhában főz valamit.
  -  Szia – köszöntem rá, mire ő hátra fordult.
  -  Szia, felkeltél? – jött oda és ölelt magához – jobban vagy?
  -  Igen, jobban. Mit csinálsz?
  -  Vacsorát, spaggetire gondoltam.
  -  Segítsek?
  -  Dehogyis! Én főzök, te majd eszel – mosolygott rám.
  -  Rendben, itt voltál egész nap?
  -  Mondtam nem? Itt leszek végig.
  -  Nem hiszem el, hogy te tényleg ilyen vagy – nevettem fel.
  -  Milyen?
  -  Imádni való, figyelmes és törődő – ültem fel a pultra.
  -  Hát ilyen vagyok – vont vállat és befészkelte magát a lábaim közé – ha szeretek valakit, és ő viszont szeret, akkor minden megteszek érte.
  -  Szeretlek Bill – karoltam át a nyakát.
  -  Én is téged kicsim – csókolt meg, végül eléggé bele merültünk egymás ajkába.
  -  Megjöttem – jelent meg a konyhába anyám – oh, látom felkeltél – hallottam meg a hangján, hogy vigyorog.
  -  Anya, te mindig jókor jelensz meg – sóhajtottam fel és Bill mellkasának döntöttem a homlokom.
  -  Tudom, sajnálom – tette le a szatyrokat – jobban vagy szívem?
  -  Igen, kialudtam.
  -  Tessék drágám – nyújtotta Billnek a szatyrot – minden, amit kértél.
  -  Köszönöm Lorna – vette el és visszafordult a konyhapulthoz és folytatta a főzést. 
  -  Anyu pedig rám kacsintott.
Hármasban megvacsoráztunk és közben Bill anyu kérésére elmesélte az egész életét én pedig hallgattam a hangját. Egyszer csak csörögni kezdett a telefonja és mivel pont rá láttam a Sofie nevet olvastam le róla, döbbenten meredtem Billre, nem hiszem el, hogy elmentette a számát.
   -  Bocsánat… - köszörülte meg a torkát és felállva kivonult a teraszra, én pedig lecsaptam a villámat.
  -  Stella, hova mész? – fordult felém anya – Stella!
Oda sem figyelve mentem tovább fel a szobámba és jól becsaptam az ajtómat. Hogy lehettem ennyire naiv? Elmentette a számát… tehát még is csak jelent valamit a számára. Nem hiszem el!
  -  Stella? – nyitott be Bill percekkel később.
  -  Menj el Bill – fordultam vissza a terasz ajtó felé.
  -  Stella én…
  -  Nem érdekel Bill! – néztem rá dühösen – menj el!
  -  Kérlek had…
  -  Ne! – emeltem fel a kezem – ne akard meg magyarázni, elmentetted a számát? Ez most komoly? Itt teszed nekem a szépet közben meg Sofieval telefonálsz? Nem akarlak látni Bill, tűnj el a házamból! – kiabáltam dühösen.
  -  Kicsim… - simította végig az arcom – kérlek, ne értsd ezt félre.
  -  Bill menj el, kérlek – hunytam le a szemem az érintésétől elgyengülve – naivan elhittem, amiket mondtál, tiszta hülyének érzem magam.
  -  Tudom, hogy hülye voltam, hogy elmentettem a számát. De nem azért mert akarok tőle valamit, érted?
  -  Most… most csak, menj el jó? – néztem fel rá – nem tudom, mit gondoljak.
  -  Stella ne
  -  Menj, kérlek, oké? Majd… majd beszélünk – adtam a kezébe a dzsekijét.
  -  Rendben – sóhajtott fel, majd egy bizonytalan puszit nyomott a homlokomra és elment.
Miután hallottam, ahogy az autójával elhajt tárcsáztam Sheilát.
  -  Szia – szólt bele.
  -  Át tudnál jönni?
  -  Baj van?
  -  Majd elmesélem, csak kérlek, gyere át és aludj itt.
  -  Már is indulok.
Kinyomta.
Rá mindig is számíthattam, kislány korunk óta barátnők voltunk a legjobb barátnők, mindent tudtunk egymásról. Mindig mellettem volt, ha szükségem volt rá. Az egész estét végig beszéltük, vigasztalt és hagyta, hogy kisírjam magam. 

2 megjegyzés:

  1. Na erre kíváncsi leszek, mit akarhat Sofie... :)

    VálaszTörlés
  2. Jaj, én is nagyon kíváncsi vagyok rá! Meg úgy alapjáraton a folytatásra! :)

    VálaszTörlés