5.rész

A hajamba túrva könny áztatta arccal remegve ültem a kórházi székben várva

egy orvost. Hangos cipődobogásokat hallottam mire felkaptam a fejemet és az ikreket láttam meg felém rohanni. Felálltam és Tomot látva újra zokogni kezdtem, ő nem tett mást csak szorosan magához ölelt, Bill pedig a hátamat simogatta.

-          Mi történt? – kérdezett rá kicsit később Bill.

-          Veszekedtünk, vagyis csak ő akadt ki, kiszaladt a házból és… és… - zokogtam fel újból.

-            Ssh, minden rendben lesz szívem – ringatott finoman Tom – erősfából faragták biztos nem lesz komoly baj.

-            Miattam van, az egész az én hibám.

-            Ne magadat okold Gail. Senki nem tehet erről – felelte Bill, majd elfordult – jön az orvos.

-            Doktor úr – siettem elé aggódva – hogy van a lányom?

-            Miss Morrison, a lánya állapota kritikus, úgy is mondanám, hogy élet és halál között van.

-            Istenem – kaptam a szám elé a kezem és ismét sírva fakadtam, éreztem, hogy az ájulás kerülget.

-            Gail – kapott utánam Bill – el ne ájulj nekem – ijedt meg.

-            Doktor úr, ugye mindent… - nézett az orvosra Tom.

-            Ne aggódjon uram, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a lányt megmentsem – felelte biztatóan, majd visszament a műtőbe.

-            Julie… - motyogtam zokogva – istenem kérlek, ne vedd el őt is tőlem – csúsztam le végig Bill testén a földre.

-            Gail – emelt fel Tom és ültetett a padra.

-            Nem veszíthetem el őt Tom – néztem rá könnyes szemekkel – ő maradt az egyedüli családtagom…

Az egész éjszakát bent töltöttünk, Bill hajnaltájt elment kávéért, de azok kívül ő sem mozdult el a kórházból. Az orvos is ahányszor kijött mindig csak annyit mondott, hogy az intenzíven van és küzdenek az életéért. Teljesen ki voltam borulva, nem tudtam mit tévő legyek, rettegtem, hogy elveszíthetem és akkor mi lesz velem? Hiszen ha nem is a vérszeri, de ő a lányom. Én neveltem őt éveken keresztül, nem veszíthetem el!

A reggeli órákban Tom ölében feküdve pattantam fel mikor meghallottam az orvos hangját és folyamatosan egy bizonyos mondatán járt az eszem: az elmúlt egy órában többször leállt a szíve, de sikerült visszahoznunk. Innentől már csak az ő akaratán múlik minden.

Többször leállt a szíve.

Julie.

-         Bill, lennél szíves benézni az irodába? – lépett öccse elé Tom – ilyen állapotban nem hagyom itt Gailt.

-         Persze, ez természetes. Szüksége van rád – veregette meg a vállát – azonnal hívj, ha van valami hír.

-         Köszönöm testvérem – eresztett meg egy halvány mosolyt, majd leült mellém Bill pedig egy futó arcra puszi után elsétált.

Órákkal később már fel-alá járkálva vártam a fejleményeket, Tom édesen szundított kissé lecsúszva a székről karba tett kezekkel, én pedig az intenzív ajtaját figyeltem folyamatosan.

-       Miss Morrison? – jelent meg egy ápolónő

-       Igen? – fordultam felé.

-       A doktor úr üzeni, hogy Julie állapota javulást mutat, most már bemehet hozzá egy kis időre – felelte kedvesen.

-       Ó istenem – kaptam a szám elé a kezem meg könnyebbülve – köszönöm.

-       Igazán nincs mit – biccentett mosolyogva, majd elsétált.

-       Mi történt? – állt fel Tom a székről.

-       Julie állapota javul. Bemehetek hozzá egy kicsit – öleltem meg szorosan.

-       Látod? Mondtam, hogy minden rendbe jön – puszilt bele a nyakamba.

-       Bemegyek hozzá – töröltem meg a szememet, és már siettem is be az intenzívre.

Ahogy beértem rögtön megcsapta a fülemet a gépek egyenletes sípolása, láttam, ahogy a feje teljesen be van kötve és mozdulatlanul feküdt.

-         Julie – súgtam a nevét miután leültem egy székre – jaj, Julie, olyan buta vagy! Miért kellett kirohannod? – motyogtam könnyes szemekkel – annyira sajnálom, hogy nem figyeltem rád kicsim – fogtam meg a kezét.

-         Miss Morrison – jelent meg az előbbi nővér – sajnálom, de mennie kell. Juliet áttoljuk egy szobába, holnap visszajöhet hozzá.

-         Köszönöm – mosolyogtam rá – holnap jövök kicsim – pusziltam meg a lehorzsolt arcát, majd kimentem.

-         Na? – pattant fel Tom a székről.

-         Átviszik egy szobába, holnap jöhetek hozzá.

-         Figyeld meg, hogy pikkpakk helyre jön majd – karolta át a vállamat.

-         Reménykedem benne – mosolyogtam rá fáradtan.

-         Haza viszlek, rád fér a pihenés, Julie itt jó kezekben van.

-         Köszönöm Tom – öleltem magamhoz.

Haza érve beálltam a zuhany alá és folyattam magamra a meleg vizet miközben a követ bámultam. Julie miattam került kórházba, miattam ütötték el, csak én vagyok a hibás, Tommal foglalkoztam az elmúlt 1 hónapban. Hogy lehettem ilyen idióta?

Ahogy tudatosult bennem mit is kell, tegyek sírva fakadtam, iszonyatosan fájt, hogy ezt kell tennem, de muszáj változtatnom. Helyre kell, hozzam, és csak így vagyok rá képes.

Egy új élet.

A hetek gyorsan teltek, Julie állapota egyre javult, 2 héttel később már fel tudott ülni és rendes ételt is ehetett, minden nap bejártam hozzá, többnyire egyedül. Elmondása szerint Tom is minden este benézett hozzá és Bill is látogatta.

-            Anya, Tom nagyon aggódik – felelte két krumpli között.

-            Miért? – töltöttem neki még egy kis narancslevet.

-            Alig beszélsz vele, mindig elküldöd, ha át akar menni. Mi történt? – vonta össze a szemöldökét.

-            Semmi kicsim, nem történt semmi – feleltem mosolyogva.

-            Hazudsz – húzta össze a szemeit, mire felsóhajtottam.

-            Amint kiengednek innen, elköltözünk.

-            Mi van? – döbbent meg – most viccelsz?

-            Nem Julie, elmegyünk innen. Elrontottam, miattam kerültél ide, elköltözünk Németországba.

-            Németország? Anya! Nem is tudunk németül!

-            Megtanuljuk, biztos nem lehet nehéz.

-            Tommal mi lesz? Tud róla?

-            Nem Julie, nem tud róla. Majd ha kilépek, megtudja.

-            Nem akarod elmondani neki? Anyu!

-            Így könnyebb lesz – álltam fel a székről – körülbelül 1 hét és kiengednek, utána összecsomagolunk és költözünk, már meg van a lakás is Berlinben.

-            Anya ne, ne tedd ezt… miattam ne – kérlelt – ismerlek, össze fogsz törni Tom hiánya miatt – fogta meg a kezemet.

-            Julie, eldöntöttem. Megyek dolgozni – pusziltam homlokon – szia kicsim – és kisétáltam a szobából.

Abban az egy hétben, míg Julie bent volt elrendeztem mindent, a bútorokat elszállítattam, csak a kanapét hagytam, amin a pár nap alatt alszom, illetve a ruháinkat is összecsomagoltam, csak pár darabot hagytam elől, amiket felveszek illetve Julie amiben utazni tud. Tom folyamatosan kérdezősködött, de egy frappáns nincs semmi baj Tom szöveggel elhárítottam.

-         Amber, kérhetek tőled valamit? – fordultam felé miután besétált az irodámba.

-         Persze, mi lenne az?

-         Ezt kérlek holnap ad át Tomnak, amint bejön jó?

-         Miért nem te adod oda neki? – értetlenkedett a borítékot nézve.

-         Mert én nem leszek itt.

-         Hol leszel?

Csak csöndben piszkáltam az asztal sarkát.

-         Gail? Mi van ebben a borítékban?

-         A felmondásom – emeltem rá a tekintetemet.

-         Tessék? Felmondasz?  De hát miért?

-         Családi okok miatt, ennyi legyen elég. Tom ma nem lesz bent, üzleti tárgyalás miatt ezért ma összepakolok, holnaptól pedig nem jövök be.

-         Értem, vagyis nem értem de… te tudod, Tom… tudja?

-         Holnap tudja meg, ha ezt átadtad neki.

-         Ki fog bukni.

-         Tudom, nagyon jól tudom, de addigra már nem leszek az országban.

-         Olyan messzire mész?

-         Igen, és szeretném megköszönni neked a sok éves együtt működést, hogy annyiszor kimentettél Tom előtt – csuklott el a hangom.

-         Jaj, ne sírj, ne merj sírni – ölelt megához.

A nap további részében elbúcsúztam mindenkitől, délután pedig összecsomagoltam és hazamentem. Még volt pár dolog, amiért szállítóknak kellett jönniük, ezért elvitettem azokat a holmikat amiket az irodából hoztam el, végül csak a 2nagy bőrönd és a két kicsi kézi táska maradt, amit repülőn viszünk magunkkal.

Másnap reggel mentem Julie-ért a korházba, nagyon nem lelkesedett a költözés miatt, és nem is nagyon értette miért csinálom az egészet, de nem veszekedett inkább elfogadta. Felöltözve ültünk be a taxiba és mentünk a reptérre.

-          Biztos nem fáj semmid kicsim? Mehetünk későbbivel is, ha akarod.

-          Nem anya, jól vagyok – bámult ki az ablakon.

-          Ne haragudj rám.

-          Nem haragszom anya, csak nem értelek. Tom ki lesz bukva.

-          Tudom – hajtottam le a fejemet – de így lesz jó. Egy új élet, szívem fogalmad sincs, hogyan érzem magam, hogy miattam te többször… többször is… - képtelen voltam kimondani.

-          Meghaltam? Anya nem a te hibád volt!

-          Nem nyitok vitát!

Tom az irodába érve kiszállt a liftből és mosolyogva köszönt mindenkinek, furcsállta, hogy mindenki sajnálattal néz vissza rá.

-          Jó reggelt Amber – köszönt rá.

-          Jó reggelt uram – köszörülte meg a torkát.

-          Gail bent van már?

-          Uram…

-          Igen?- emelte rá a tekintetét.

-          Gail arra kért, hogy ezt adjam oda önnek – nyújtotta felé a borítékot.

Tom homlokráncolva vette el a borítékot és besétálva az irodájába kibontotta, kint tapintható volt a feszültség. Alex félve nézett Amber-re, aztán hírtelen kivágódott Tom irodájának ajtaja és sietős léptekkel haladt az irodám felé, benyitott és az üresen fogadta.

-          Nem lehet… - lehelte döbbenten, majd előkapva telefonját tárcsázni kezdett

-          Tom az?- kérdezett rá Julie a váróban ülve.

-          Igen – fektettem az ölembe a telefont képernyővel lefelé.

-          Gail, vedd már fel – motyogta Tom a telefonba – kérlek, vedd fel! – túrt a hajába.

-            Uram… - jelent meg Amber mögötte.

-            Mi van?- pördült meg dühösen – mind tudtátok igaz? – szórt szikrákat a szeme.

-            Tegnap mindenkitől elbúcsúzott – kapcsolódott be Alex is.

-            A reptéren vannak – felelte halkan Amber.

-            A reptéren? – döbbent le még jobban – de… de miért? Mondott nektek valamit?

-            Csak annyit, hogy családi okok miatt, el kell mennie.

-            Az istenit Abigail – csapott az ajtófélfára, majd rohanni kezdett.

Miután bemondták a járatunkat megfogtuk a táskáinkat és Juliet segítve felszálltunk a gépre. Tom mire kiért már rég a gépen ültünk, idegesen kapkodta a fejét minket keresve, majd mikor rájött, hogy elkésett idegesen belevágott a hatalmas üvegbe és kibámult rajta, fogalma sem volt arról, hogy az a gép, amit éppen látott felszállni, azon ültünk mi.