5.rész

Az éjjel semmit sem aludtam a folyamatos rosszullétek miatt, hajnalban ismét a fürdőszobába zárkóztam és öklendeztem, mivel már semmi sem maradt bennem, csak szenvedtem. Az arcom megmosva mentem vissza az ágyhoz ahol Bill ült aggódó tekintettel.

-         Felkeltettelek? – másztam vissza mellé.

-         Nem aludtam – felelte csendesen –jól vagy? – húzott magához.

-         Azt hiszem – bújtam a mellkasához – Deja vu érzésem van – mosolyodtam el mire ő szorosabban vont magához.

-         Sajnálom.

-         Micsodát?- emeltem rá a tekintetemet.

-         Ezt, hogy rosszul vagy miattam – túrt a hajamba finoman újra és újra.

-         Nem miattad van Bill, rosszul kezelem a stresszt, ennyi az egész. Elmúlik.

-         Azt hittem több ideig lehetünk együtt nyugodtan – sóhajtott fel, majd felém hajolt – nem akartam ezt a felhajtást.

-         Tudom – simogattam meg az arcát.

Mélyen fürkészte a tekintetemet és szép lassan hajolt le és csókolt meg hosszan, játszadozott az ajkaimmal. Többször csak végig húzta övét az enyémen, majd újra megcsókolt és finoman rám feküdt. Levettem róla a trikóját ő pedig rólam a pólót, végig simította a felső testem, melleimet finoman masszírozta miközben a nyakamat csókolta végig, legörgette a bugyimat aztán ő is megszabadult az alsónadrágjától majd ismét átadtuk magunkat az másik adta élvezetnek.

Másnap reggel egyedül ébredtem fel, nyúltam volna Bill után, de az ágynak azon része üres volt. Értetlenül néztem körbe a szobába, de még a ruháit sem láttam, azután vettem észre egy cetlit a párnán:
„Jó reggelt! Egy két dolog miatt el kell menjek, te addig pihenj. Ahogy tudok, sietek vissza hozzád! Csókollak: Bill”

Mosolyogva húztam magamhoz a párnáját és szívtam be a parfümje illatát, majd felkeltem és egy forró fürdő után rendeltem fel reggelit.
Reggeli közben a tv-t bámultam bár igaz a német csatornákból semmit sem értettem, de az egyiket, ha nem értettem a nyelvet tudtam miről van szó. Billék virítottak a hírekben, ahogyan tegnap kisétáltak a stúdióból élő adásban utána pedig ismét a közös képünket mutogatták, ettől pedig újra rosszullét kerülgetett és rohantam a fürdőszobába.
Nesze neked reggeli…
Ajtó csukódást hallottam, tudtam, hogy Bill jött meg és azt is hogy látja a tévét ami nem sokra rá elhallgatott és halkan bekopogott az ajtón.

-         Jól vagyok! – kiabáltam ki rekedt hangon.

-         Nem úgy hallom- lépett be nyúzott arccal.

-         Bill! – hajtottam le a WC deszkát és ráülve lehúztam- ez pont olyan, amit nem nagyon kéne látnod… - sóhajtottam és felállva gyorsan megmostam a fogamat.

-         Egyre rosszabbul nézel ki – húzott magához hátulról és bele szuszogott a nyakamba.

-         Jobb lesz, tényleg – hunytam le a szememet – amint ez lecseng, jobban leszek.

-         És ha évekig ez lesz? akkor mi lesz veled? – csattant fel idegesen és a hajába túrva fújta ki a levegőt – ez így nem mehet tovább Belle.

-         Tessék? - fordultam felé elfúló hangon.

-         Vettem neked pár ruhát, fehérneműt, nadrágot, pólót, pulóvert, meg ami kelhet – ment ki a szobába én pedig követtem.

-         Bill miről beszélsz? Minek ennyi ruha? – néztem végig az ágyon.

-         Belle… - sóhajtott fel fájdalmasan – sajnálom.

-         Te… el akarsz küldeni? elküldesz? – csuklott el a hangom és döbbenten néztem rá, arca fájdalmat tükrözött és láttam, hogy a szemei csillogni kezdenek.

-         Így lesz a legjobb, tönkre fog tenni téged ez az egész, én tudom átéltem sőt! folyamatosan átélem. Nem akarlak ennél jobban kitenni ennek.

-         Bill ne…- csuklott el még jobban a hangom és éreztem, hogy a szemem könnyel telik meg – jobban leszek, meg tanulom kezelni – csimpaszkodtam a karjaiba, mint egy idióta.

-         Belle, kicsim… - simította végig az arcom.

-         Ne! – löktem el dühösen – ne becézgess! Azért mert így reagál a szervezetem a stresszre, már el kell, küldened?

-         Így lesz a legjobb, aggódom érted, miért nem tudod megérteni? – emelte meg a hangját.

-         Kinek lesz így jó Bill? Nekem? azért mert nem fogok óránként rókázni?- kezdtem én is megemelni a hangomat – nem kell féltened, jobban leszek, értsd meg!

-         Isabelle kérlek – sóhajtott fel fáradtan.

-         Hova akarsz küldeni?- kérdeztem csöndesen, beletörődve.

-         Pheonix.

-         Pheonix? – kerekedtek ki a szemeim – a világ végére nem gondoltál? – cinikusan.

-         Segítek pakolni – felelte, majd az egyik bőröndjéből kidobálta a cuccait és az enyémeket tette bele.

-         Akkor tényleg ennyi? – fordultam felé.

-         Nem örökre válunk el- húzott magához finoman – csak amíg lenyugszik mindenki.

-         Rendben – döntöttem homlokomat a mellkasának megadva magam.

Idegesen ültem fel a repülőgépre, sosem volt kedvencem a repülés inkább a szárazföldön szerettem utazni. De most nem csak a repülés miatt voltam ideges, hanem azért is mert Los Angelesbe repültem vissza 2 év után.
Igen 2 év eltelt, Billel egy ideig tartottuk a kapcsolatot, de aztán sosem ért rá és én beletörődtem, hogy ennyi volt.

Földet érve megkerestem a csomagomat és a már előre kibérelt lakásomba mentem, az életem eléggé megváltozott a 2év alatt. Egy divatcég vezetőjének az asszisztense lettem, így anyagilag se voltam megszorulva szerencsére, Eric a főnököm szerzett nekem egy autót is így azzal közlekedhettem.

-         Megérkeztél? –hallottam a túloldalról Eric hangját.

-         Igen, most értem a lakáshoz. Gyönyörű az autó, köszönöm – mosolyodtam el.

-         Neked bármit drágám, este egy vacsora?

-         Benne vagyok.

-         Helyes, akkor hétre ott leszek érted. Pihend ki az utat.

-         Rendben –és ezzel meg is szakadt a vonal.

Gyorsan kipakoltam a szekrénybe és lefürödve ágyba bújtam csak pár órára. Az órám 17:30-kor csörgött, nagy nehezen kimásztam az ágyból megmostam az arcomat majd feltettem egy kis sminket, a hajamat összefogtam. Szekrényből kivettem egy kisruhát hozzá egy bőrkabátot és egy szandált, belebújtam fülembe akasztottam egy lógó fülbevalót és végül parfümmel fújtam be magam.

Mire elkészültem már dudáltak ki, felkaptam a táskám és lesiettem a földszintre, megnéztem minden zárva van-e és kiléptem a lakásból.

-         Szia – pusziltam meg Ericet.

-         Szia, nagyon csinos vagy szívem – mért végig mosolyogva.

-         Köszönöm, te is nagyon kitettél magadért – kacsintottam nevetve – olyan jó újra itthon lenni – dőltem hátra.

-         Ne is mond, nekem is. Itt vagyok otthon igazán.

-         Igen – jutott eszembe Bill – otthon vagyok – bámultam le az ölembe. Az étteremhez érve, Eric udvariasan előre engedett.

-         Jó estét kívánok – köszöntött minket az idős férfi.

-         Jó estét! Salczman néven foglaltam asztalt.

-         Oh meg is van, Mr. Salczman. Kérem, kövessenek. – indult el az asztalok között.

-         Köszönöm szépen – mosolyogtam a férfira mikor kihúzta nekem a széket majd Ericre mosolyogtam, ahogy elnéztem a feje mellett egy ismerős alakot pillantottam meg.
Hosszú sötét haj, sötét szakáll, karakteres arcél.
Tom..

-         Tom… - súgtam halkan a nevét.

-         Hogyan? – vonta fel a szemöldökét Eric –kit látsz? – fordult hátra ő is.

-         Egy… régi ismerőst – néztem vissza az étlapra.

-         Akkor miért nem üdvözlöd? Ő az?- mutatott Tomra.

-         Igen ő.

-         Szólok neki – állt fel az asztaltól.

-         Eric ne! –ragadtam meg a karját – kérlek, ő… - sóhajtottam fel.

-         Az, akiről beszéltél? Aki elküldött?

-         Nem, nem ő az.

-         Akkor? Menj és köszönj neki.

-         Rendben – sóhajtottam majd felállva oda sétáltam az asztalhoz. Közelebbről észrevettem, hogy egyedül üldögél.

-         Tom? – ejtettem ki a nevét halkan.

-         Igen? – emelte fel a fejét, először értetlenül nézett majd döbbenten – Isabelle?

-         Szia – intettem neki zavartan.

-         Szia – ölelt magához hírtelen – hogy kerülsz ide? Azok után, hogy… - elhallgatott – azt hittem soha többé nem találkozunk.

-         Hát én is – feleltem mosolyogva – hogy vagy? Ria? Miért csak így egyedül?

-         Az igazság, hogy…

-         Nem lehet igaz, hogy nem képesek megjavítani a csapot a mosdóban!

A hangot hallva teljesen lefagytam, az nem lehet! Nem lehet, hogy ő az...
Oldalra fordítottam a fejem és Bill állt előttem teljesen földbe gyökerezve és csak bámult rám.

-         … hogy nem egyedül jöttem – fejezte be a mondatát végül Tom majd megköszörülte a torkát.

-         Belle… - súgta Bill a nevem mitől a hideg is kirázott, két éve nem szólított így senki sem.

-         Szia, Bill – köszörültem meg a torkomat – megláttam Tomot és gondoltam köszönök, már megyek is. Sziasztok – köszöntem el gyorsan majd sietve visszamentem az asztalhoz.

-         Zaklatottnak tűnsz – felelte Eric mikor meglátta az arcom.

-         Bill… Bill is itt van – feleltem halkan és az asztaluk felé néztem, engem nézett.

-         Akarod, hogy máshová menjünk?

-         Nem, maradjunk – húztam le az időközben kihozott pezsgőmet.

A vacsora jól telt, Ericnek be sem állt a szája, oly annyira beszélt, hogy észre sem vette, hogy én nem rá figyelek. Megállás nélkül Billt néztem, ő pedig engem néha-néha fordult el mikor Tommal beszélt.

Sokat férfiasodott a két év alatt, és ez előnyére vált. Irtó jól nézett ki, a felsője teljesen a mellkasára simult, innen tudtam, hogy sokat izmosodott. Őt figyelve rádöbbentem, hogy 2év alatt az érzéseim mit sem változtak.