4.rész

Pár héttel később Bill egyre sápadtam lett és nagyon kezdtem érte aggódni, többször elment otthonról és csak hajnalban ért haza, egy ideig elbírtam nézni ezt, de aztán egyik nap mikor azt gondoltam nincs otthon kitaláltam, hogy bemegyek a szobájába és körül nézek.

Mikor benyitottam a szobájába sötétség fogadott, csak itt-ott szűrődött be fény a redőnyök résein, botorkálva az ablakhoz léptem és felhúztam a redőnyt mire elém tárult Bill Kaulitz szobája. Kupleráj. Akkora kupi volt, hogy csak lestem, a ruhái szanaszét fiókjai kihúzva ágya bevetetlenül, de az asztalán rend volt és meg akadt a szemem nem kevés tasakon, legtöbbje üres volt már, de a többibe fehér por lapult. A szívem összeszorult és hatalmas sajnálat lett rajtam úrrá, odaléptem az asztalhoz és felemeltem az egyiket, hogy szemügyre vegyem. Tudtam, hogy drog, de nem akartam elhinni. Bill idáig jutott? Hogy a droghoz rohan? Vajon mióta csinálhatja…

-          Te mit keresel itt? – a hang hallatára ijedten kaptam fel a fejem, Bill állt előttem alsónadrágban nyúzott, de dühös arccal.

-          Bill én…

-          Mit keresel a szobámban? – kérdezte idegesen és a kezembe lévő tasakra pillantott – ki engedte meg, hogy be gyere? – lépett elém.

-          Mióta tart ez? – emeltem fel a tasakot – mióta drogozol Kaulitz?

-          Ad azt ide – tartotta felém a markát.

-          Nem! – léptem el a hátam mögé rejtve a drogot.

-          Add ide! – közeledett mire szaladni kezdtem a hatalmas szobában. Ő pedig követett.

-          Mire jó ez? – álltam meg az egyik polc mögött – miért csinálod Bill? – kérdeztem fájdalmas hangon.

-          Mi közöd hozzá? – lépett oda és tépte ki a kezemből – azt hiszed, ide jössz és megváltod a világot? Oh, igen a nagy Shelly Dauerbach, akit mindig mindenki szeret, segít másokon! – cinikusan.

-          A drog beszél belőled, ez nem te vagy Bill! Hagyd abba!

-          Honnan tudod? Nem is ismersz! –vágta a képembe, mire a szemem megtelt könnyel.

-          Ismerlek! – ordítottam rá – minden egyes porcikádat ismerem! – folytak le a könnyeim – az istenért, nézz már magadra mit tettél magaddal! Mit szólnának a rajongóid, ha megtudnák, hogy a nagy bálványuk egy drogos köcsög lett! – kiabáltam teljes torokból a képébe mire egy hatalmas pofont kaptam, amitől neki estem a falnak. Tág szemekkel néztem vissza rá, ő pedig rám.

-          Mit csináltok, az egész… - lépett be a szobába Tom és nézett először Billre majd rám – Shelly – döbbent meg – mit tettél te idióta? – esett neki öccsének és a falnak nyomta – képes voltál őt megütni? – ordított öccse sokkos arcába és már húzta vissza az öklét, hogy megüti mikor én megfogtam azt.

-          Ne üsd meg – feleltem rideg hangon miközben Bill arcát néztem – épp elég az a tudat neki, hogy megütött engem. Ha most megütöd, akkor nem lesz lelkiismeret furdalása.

-          Nem hiszem el, hogy az öcsém vagy – vágta oda megvetően, majd kiviharzott a szobából.

-          Shell… - súgta megtörten a nevem.

Nem feleltem csak megráztam a fejem és ott hagytam, had őrlődjön csak. Leérve a lépcsőn zokogni kezdtem, hatalmas csalódottságot és fájdalmat éreztem.

-          Bébi – jött oda Tom és ölelt magához – annyira, annyira sajnálom! Nem hiszem el, hogy képes volt megütni téged – fogta meg finoman az arcom, ami zöld és lila színekben pompázott – gyere, tegyünk rá fagyasztott valamit – húzott a konyhába.

-          Miért fajult eddig? – néztem rá megtörten miközben óvatosan az arcomra tett ez zacskó borsót.

-          Nem tudom – törölte le a könnyeim – teljesen elment az esze, már nem önmaga a drog teljesen tönkre tette őt.

-          Segítenünk kell neki.

-          Segít neki a hóhér – csattant fel – ezek után szerinted képes lennék megtenni érte bármit? Megütött téged!

-          Az öcséd Tom! Kötelességed segíteni neki.

Dühösen kapta el rólam a szemét és szorította ökölbe a kezét.

-          Nem hagyhatjuk magára – fogtam oda magam a zacskót.

-          Még is mit kéne tennünk? Küldjük elvonóra? Biztos jó fényt vetne a bandára – gúnyosan.

-          Tudsz jobbat?

-          Nem. Anya össze fog törni – sóhajtott fel.

-          Nincs más választásunk, Bill élete a tét, ha ezt tovább folytatja előbb utóbb…

-          Tudom, oké? – csattant fel – de nem tudtam mit tenni ellene, nem gondoltam volna, hogy függő lesz – megtörten ült le az egyik bárszékre a tenyerébe temetve az arcát, tudtam, hogy sír. Így odamentem hozzá és szorosan megöleltem.

Mikor Simone megjött elmondtuk neki mi történt, teljesen lesokkolta a dolog főleg mikor meglátta az arcom, zokogva rázta a fejét és közben végig hitetlenkedett, hogy Bill nem lenne képes, Tom átölelve vigasztalta az anyját.

Két nappal ezután Bill egyszer sem jött ki a szobájából, kezdtem megijedni, hogy esetleg történt e valami, ezért csináltam valami ehetőt bementem a szobájába,

ahol sötét volt.

-          Bill? – kérdeztem becsukva magam mögött az ajtót – Bill hol vagy?

-          Mit keresel itt? – az a hang, istenem a szívem majd széttört a fájdalomtól, megtört, gyenge rekedt hangja volt. Sokat sírhatott.

-          Hoztam egy kis… harapni valót – próbáltam természetes lenni, de nem ment kissé féltem is tőle.

Cinikusan felkacagott és mozgolódni kezdett az ágyon.

-          Megütöttelek és ezek után kaját hozol nekem? – kapcsolta fel a kislámpáját.

-          Fene, a jó szívem - léptem oda hozzá és nyújtottam felé a tálcát, de nem vette el- Bill, könyörgöm! Enned kell valamit.

Felnézett rám kisírt vörös karikás szemekkel és megrázta a fejét.

Letettem az éjjeli szekrényre a tálcát és leültem mellé az ágyra. Félve felé nyújtottam a kezem és végig simítottam az arcát mire lehunyva a szemeit lefolytak a könnyei.

-          Bill – csuklott el a hangom – kérlek, ne akarj meghalni.

-          Pedig azt érdemlem, egy drogos köcsög vagyok.

-          De segíthetünk – fordítottam magam felé az arcát – újra a régi lehetsz.

-          Sosem leszek a régi – nézett rám és óvatosan az arcomra tette a kezét és a hüvelykujjával cirógatott – Shelly… - elhalkulva – annyira… szó nincs arra, mennyire sajnálom, hogy megütöttelek – ült fel lassan.

-          Az nem te voltál – feleltem halvány mosollyal – te sosem ütöttél volna meg.

-          De megtettem – csattan fel, mire félve rezzentem össze – és legszívesebben felakasztanám magam ezért.

-          Ilyet ne mondj még egyszer, a családodnak és a rajongóidnak szükségük van rád.

Cinikusan felnevetett.

-          Szükségem van rád – mondtam ki halkan mire rám nézett ködös szemekkel – ne akarj itt hagyni – suttogtam.

Ő csak nézett rám érzelmekkel teli szemekkel, majd a tarkómra csúsztatva a tenyerét magához húzva megcsókolt.

Sosem hittem volna, hogy egyszer többet fogok érezni iránta, mint egy barát, ahogy kimondtam azt a mondatot világosodott meg bennem, hogy valahol mindig is szerettem őt jobban, mint bárki mást. A csókja érzelmekkel teli volt.

Mikor elhajolt mélyen a szemembe nézett és halványan elmosolyodott.

-          Mindig is szerettelek – felelte halkan.

-          Akkor hagyd abba, a drogozást kérlek!

-          Nem tudom – hajtotta le a fejét – annyiszor próbáltam, de szükségem van rá.

-          Nem neked egy orvosra van szükséged, ő tudna segíteni.

-          Elvonóra akarsz küldeni? – várt ingerülté.

-          Nem nézem tovább, ahogy egyre jobban leépülsz, ha tényleg szeretsz, megteszed értem, a családodért!

Felsóhajtott majd bólintott én pedig hihetetlenül boldog lettem, magamhoz öleltem és megcsókoltam.

-          Köszönöm – pusziltam meg.

-          Én köszönöm, annyira jó, hogy… itt vagy mellettem – bújt aranyosan a nyakamba.

-          Most pedig, egyél – vettem az ölembe a tálcát.