Lélegzet visszafojtva figyeltem anya
erőtlen testét, csak álltam és szomorúan néztem a fájdalmat tükröző arcát.
-
Van
itt, valaki? – szólalt meg rekedt, erőtlen hangon.
-
Én
vagyok az, anya – vettem erőt magamon és sétáltam oda az ágyhoz, majd leültem a
szélére megfogva a kezét. Hallottam, ahogy a levegőt vette, és a szívem
facsarta az a hang.
-
Kicsikém
– lehelte, majd felém fordította az arcát – milyen, gyönyörű vagy.
-
Köszönöm
– mosolyodtam el halványan – hogy vagy?
-
Nincs
sok időm hátra Amy…
-
Ne
mondj ilyet – csuklott el a hangom – túl fogod élni, erős vagy, le tudod
győzni.
-
Nem –
felelte rekedten majd fájdalmasan felköhögött – ennek már vége.
-
Anya…
-
Annyira…
fáj.
-
Azonnal
szólok egy nővérnek – álltam fel és kiszaladtam a szobából, nem sokkal később
egy nővérrel tértem vissza, aki újabb erős fájdalomcsillapítót adott be neki
intravénásan, anyára néztem. Láttam, hogy lassacskán múlik el a fájdalma és
nyugszik meg.
-
Már
is jobb, igaz asszonyom? – nézett rá a nővér kedvesen.
-
I…
igen.
-
Ha
bármire szüksége van, csak szóljon – intézte felém a szavait, majd elhagyta a
szobát.
-
Tehetek
valamit érted? – ültem ismét az ágyára.
-
Van
egy… napló a… táskámban.
Felálltam és a szekrényhez léptem, amiből
kivettem a táskát és keresni kezdtem, majd a naplóval együtt visszaültem.
-
Olvasd
fel nekem – kérlelt – szeretném hallani a hangod.
-
Rendben
– simogattam meg mosolyogva a kezét, majd kinyitottam a naplót és az egyik
oldalnál olvasni kezdtem. –
1985.
március 17. A legboldogabb nap egész
életemben, Max és én végre egybe kelünk. Rég óta vártuk már ezt a napot, és
most eljött, minden tökéletes lesz, már régen eldöntöttem, hogy vele akarom
leélni az életem, és ezt a hamarosan megszületendő gyermekünk is bizonyítja. – elmosolyodtam – soha nem meséltél nekem
erről a naplóról – néztem anyára.
- Gyönyörű, idő… volt. A házunk… kertjében…
szerveztük meg, a… lakodalmat, csak… pár hónap volt hátra… a… megszületésedig.
Figyeltem, ahogy visszaemlékezve mesél.
-
Folytasd,
kérlek.
Visszahajoltam a napló fölé és újból
lapoztam pár oldalt.
-
1987. június 28. Amelia második
születésnapja. Gyönyörű kislány lett belőle, a haja egyre csak nőtt és mindenki
csodálta a szép sötét fürtjeit. Sokan gyűltünk össze azon a napon, a kert
megtelt vendégekkel és a játszadozó rokon gyerekekkel.
Anyára néztem és elmosolyodottam, elaludt.
Halkan becsuktam a naplót, majd az
éjjeliszekrényére helyeztem, percekig figyeltem, ahogy alszik. Most nem voltak
fájdalmai, az arca nyugodt volt nem volt tele fájdalmas ráncokkal.
Lehajoltam hozzá és megpusziltam az arcát
és a füléhez hajoltam.
-
Aludj
jól anya – súgtam a fülébe – szeretlek – majd újra megpusziltam
-
Amelia?
– szólalt meg rekedtebb hangon.
-
Aludj
csak.
-
Akár lehetnék…
rohadtul dühös is, hogy mindez… így történt. Káromkodhatnák… átkozhatnám a sorsot.
De ha egyszer… ott vagyok a végen… akkor már nem akarok mást… csak aludni.*
Tudtam, hogy ez számára a búcsú, mert úgy érzi, ha
most elalszik, nem kell föl többé, a szemem azonnal könnybe lábadt és sietősen
indultak útnak az arcomon.
-
Annyira fogsz
hiányozni anya – borultam a mellkasára zokogva – tudom, hogy nem voltam mindig
melletted…
-
Mindig…
mellettem… voltál, kicsim.
-
Szeretlek anya,
annyira nagyon szeretlek.
-
Én is… szeretlek…
téged. Annyira fáj.
-
Már is szólok a
nővérnek – pattantam fel majd kisiettem a szobából.
-
Jó éjt Amelia – suttogta, majd lehunyta a szemeit.
-
Itt is vagyok – léptem be a nővérrel – anya? – torpantam meg.
A nővér odalépett és megnézte a pulzusát,
majd szomorúan nézett rám.
-
Sajnálom.
A szám elé kaptam a kezem és sírni
kezdtem, a falig hátráltam és amint nekiütköztem lecsúsztam rajta.
A nővér elment egyedül hagyva vele.
Felemeltem a fejem és ránéztem, az arca mozdulatlan volt és nyugodt, tudtam,
hogy nem lesznek több fájdalmai, nem kell folytonos fájdalomcsillapítókon
élnie, sokkal jobb helyen van már, ahol ismét apával lehet.
Felálltam és odaléptem hozzá, megfogtam a
kezét és a hüvelyujjammal simogatni kezdtem.
-
Amelia
– hallottam meg az orvos hangját.
-
Annyira
nyugodt.
-
Kér
egy nyugtatót? – karolta át a vállam.
-
Nem –
ráztam meg a fejem – tudtam, hogy ez lesz, elküld, hogy ne lássam meghalni... –
csuklott el a hangom.
-
Higgye
el, így jobb neki.
-
Tudom
– sóhajtottam fel – fel voltam már készülve erre, most még is… olyan nehéz –
emeltem ismét a szám elé a kezem.
-
Jöjjön
velem, igyunk meg egy kávét. Gondolom, nem akarja látni, hogy elviszik.
-
Nem,
nem akarom – ráztam meg a fejem, és követtem a doktor urat az irodájába, ahol
leültetett a fotelbe és a kezembe nyomott egy kávét.
-
Van
esetleg, akit felhívhatnék?
-
Nincs
– feleltem magam elé nézve – most mennék – álltam fel.
-
Rendben,
ha bármiben segíthetnék, csak hívjon.
-
Köszönöm
doktor úr, viszlát – majd elhagytam az irodáját, megálltam anya szobája előtt,
de már nem volt ott. Elvitték. Sietős léptekkel hagytam el a kórházat, de az
autómtól nem messze nem bírtam tovább. Zokogva rogytam a földre nem törődve
azokkal, akik megbámulnak.
Csak zokogtam és zokogtam fájdalmasan. Nem
tudtam tovább visszatartani a fájdalmamat.
-
Jól
van?
Csak a fejem ráztam, de fogalmam sem volt
arról ki az, aki odalépett és lágyan a vállamra tette a kezét.
-
Rosszul
van?
Ismét megráztam a fejem, nem tudtam
megszólalni.
-
Jöjjön
– húzott fel a karomnál fogva, majd elindultunk valamerre. Beültetett egy
autóba és miután ő is beült útnak indultunk.
-
Nagyon
rossz dolog történhetett magával – adott a kezembe egy zsebkendőt és tett elém
egy bögre teát.
Felnéztem rá, fájó vörös szemekkel, akkor
láttam először az arcát, nagyon helyes arca volt, amit fekete fonatok
kereteztek és egy fekete kendő a homlokán.
-
Azt
sem tudom… ki maga – sírástól rekedt hangon.
-
Olykor,
egy ismeretlennek könnyebb kiönteni a lelkünket – melegen elmosolyodott.
Nem feleltem semmit, csak a teában lévő, tükörképem-figyeltem.
-
Az
édesanyám… - kezdtem bele halkan, de nem bírtam tovább mondani, mert újabb
könny hadsereg tört ki belőlem.
-
Nyugodjon
meg, ha nem akarja, ne mondja el – ült át mellém és a hátam kezdte el
nyugtatóan simogatni.
-
Meghalt
– nyögtem ki a könnyektől fojtogatva.
-
Részvétem
– felelte halkan – ez… szörnyű érzés lehet.
-
Nagyon,
beteg volt. Tudtam, hogy előbb utóbb be fog következni, fel voltam rá készülve,
de még is… annyira fáj.
-
Elhiszem.
De idővel minden seb begyógyul, az emlékeinkből
ugyan nem tűnik el, de a
fájdalom enyhülni fog – nyújtott felém még egy zsebkendőt, amit azonnal
használatba is vettem.
-
Hogy
hívnak? – néztem fel rá ismét.
-
Tom,
a nevem Tom Kaulitz – mosolyodott el halványan – és a tiéd?
-
Amelia,
Amelia Rieder.
*Filmből vett idézet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése