2.rész/Myeloid Leukémia (CML)

Fáradtan dobtam bele a tálkába a lakás és a kocsi kulcsokat, a lábammal berúgtam az ajtót és az étel hozzávalókkal teli szatyorral a konyhába mentem, letettem a pultra majd vissza az előszobába, ahol kibújtam a cipőmből és a kosztüm kabátból. A hajam egy ceruzával tűztem kontyba majd megropogtatva a nyakam ismét a konyhába mentem, hogy készítsek egy kis egyszemélyes vacsorát magamnak.

Dúdolgatva bontottam fel egy üveg vörös bort és töltöttem ki egy szép nagy talpas pohárba és a teli tányér mellé tettem az étkező asztalra majd leültem, bekapcsoltam a tévét és nyugodtan vacsoráztam meg.

Saját készítésű vacsora után szépen elmosogattam mindent majd elmentem lezuhanyozni és hajat mosni. Mikor mind ezekkel végeztem kiválasztottam a másnapi ruhámat és lefeküdtem aludni.

Mint minden hétköznap most is fél hétkor kezdett el csörögni az órám, a lenyomása után felültem és egy jó nagyot nyújtóztam.

A reggeli kávémmal kiültem a teraszra és figyeltem a forgalmas utat és az ébredező várost.

Épp egy kis madárkát figyeltem mikor megcsörrent a telefonom, ijedten rezzentem össze és azonnal jött a felismerés.

Kórház.

Felpattantam és beszaladtam a telefonomért, amit azonnal a fülemhez is nyomtam.

-         Igen?

-         Jó reggelt Amelia, Dr. Whitman vagyok.

-         Hogy van az anyám? – tértem rá azonnal.

-         Sajnos az állapota folyamatosan romlik, arra kért hívjam be magát, mert úgy érzi nincs sok ideje hátra.

A fotelbe rogytam és a szememet azonnal marni kezdte a kitörni készülő könnycseppek hada.

-         M… már is megyek – feleltem elcsukló hangon majd kinyomtam a telefont, mélyen és remegve sóhajtottam fel a tenyerem a szemem elé emelve.

Erősnek kell lennem, muszáj, hogy erősnek lásson. Soha nem szerette, ha miatta voltam rosszkedvű.

De mit tehetnék?

Az apámat elvesztettem alig tizenöt évesen, és most huszonnégy évesen az anyámat is elfogom. Krónikus Myeloid leukémiában szenved, már két és fél éve. És az orvosok azt mondják, hogy a leukémiának ez a fajtája a legveszélyesebb, ugyan is a túlélés csak három-négy év, de van, aki tíz vagy akár tovább is élhet. De ez csupán a betegek 20 százalékát érinti.

Mivel anyának nincsen testvére így a csontvelő-átültetés szóba sem jöhet. Hiába mondtam, hogy én megtenném, de nem engedik. A testvérek 25 százaléka alkalmas csontvelődonornak, az öröklődési szabályok alapján. És még ha lenne is anyának testvére az sem jelentené azt, hogy megmenekülhet. A csontvelő-átültetés sem veszélytelen, jelentős halálozása van.

Erőt vettem magamon és felöltöztem, bezártam a lakást és az autóba ülve azonnal a kórház felé vettem az irányt.

-         Carla itt Amelia, kérlek, mond meg a főnöknek, hogy a kórházba kell mennem, ezért késni fogok.

-         Persze, hogy meg mondom és Amelia…

-         Nem tudom Carla – csuklott el a hangom.

-         Annyira sajnálom.

-         Én is, szia – majd kinyomtam.

A cégnél mindenki tudta mi van az édesanyámmal, ő is esküvő szervező volt régen, de mióta kiderült, hogy beteg, abba kellett hagynia, fokozatosan épült le, elég gyors idő alatt, míg a betegek nagyobb százaléka csak éveken keresztül épül le, addig anya nem több mint fél év alatt ment teljesen tönkre. Megörülök attól a tudattól, hogy lassan két éve, hogy kórházban kezelik, és senki nem ad esélyt arra, hogy túl is éli.

Remegő kézzel állítottam le az autót a kórház parkolójában és egyszerűen nem mertem kiszállni. Tudtam, hogy nem bírom tovább és biztos teljesen kiborulok, ha meglátom őt ott. Azon az ágyon teljesen kopasz sápatag arccal, cserepes ajkakkal.

Lehunyt szemmel hatalmasat sóhajtottam erőt véve, majd kiszálltam és beléptem a kórházba, a recepcióhoz érve azonnal meg is pillantottam az orvost.

-         Amelia – fogott velem kezet.

-         Változott valami?

-         Sajnos ugyan az, romlik az állapota és…

-         Kérem.

-         Lenne itt még valami.

-         Mi lenne az?

-         Szeretném alá vetni magát egy vizsgálatnak.

-         Engem? – néztem rá meglepődve.

-         A myeloid leukémia öröklődhet.

-         Hogyan?

Én is… leukémiás lehetek?

-         Szeretném megvizsgálni magát, hogy biztosak legyünk abban, hogy ön nem beteg.

-         Én is…

-         Kérem, ne ijedjen meg, nem biztos, hogy magában is megtalálható a Philadelphia- kromoszóma.

-         Mikor kéne befeküdnöm?

-         Ez a vizsgálat csupán pár percbe telne. Ezzel a kromoszóma-transzlokáció során képződött hibás, "hibrid gén" kimutatható. Ez az úgynevezett PCR- technika, melynek során a hibás génszakaszt mikroorganizmusokból eredő enzimmel megsokszorozzák, ezáltal kimutathatóvá teszik. A módszernek igen nagy haszna, hogy akkor is képes kimutatni a CML -re jellemző genetikai rendellenességet, amikor az a kromoszómák fénymikroszkópos vizsgálatával esetleg nem sikerül, vagy a módszer kivitelezésének technikai akadálya van.

-         Hát ez nekem kicsit magas, mivel nem vagyok orvos.

-         Gondoltam jobb, ha tudja mi fog történni magával.

-         Még alszom rá egyet, rendben?

-         Ahogy gondolja. Jöjjön, az édesanyja már várja. – kedvesen a lapockámra tette a kezét így vezetett el anya szobájáig.

Ahogy odaértünk rögtön benéztem az üveges ajtón.

-         Ha bármi gond adódna, nyomja meg a nővér hívót.

-         Rendben, köszönöm – néztem rá, majd halkan beléptem a szobába, ahol mást sem lehetett hallani, csak anya nehézkes lélegzését.