1.rész

Hatalmas vigyorral haladtam el a Los Angeles-i reptér terminálja padlóján az engem bámuló sok amerikai ember között. Ez van! Szeretek, így öltözködni, néha kicsit fiúsan néha nőiesen, néha kissé ribancosan, de legfőképpen másnak, mint akárki más.
Hello! A nevem Shelly Dauerbach, 21 éves főiskolás csaj vagyok és egy megbízás miatt érkeztem az Amerikai Los Angeles-be, amit egy gyerekkorom óta ismert személy adott, Jürgen Kaulitz és, hogy mi az? Majd megtudjátok.

Beültem az egyik taxiba és bemondtam a címet ahova készültem, kissé izgatott voltam, hiszen évek teltek el mióta utoljára láttam az én régi-régi barátaimat. A taxi megállt a megadott cím előtt én

pedig köpni-nyelni nem tudtam, ez ház? A fenéket! Villa. Tudtam, hogy szeretnek élni, de ennyire? Ebben azt hiszem jó életem lesz, legalábbis amíg itt maradok. Fújtam egy nagyot mielőtt kiszálltam elvettem a bőröndöm a segítőkész sofőrtől megköszöntem és kifizettem az utat egy kis borravalóval együtt. Magamhoz kaptam a táskám, felsétáltam a lépcsőn és becsöngettem majd fújtam egy nagyot és vártam. Aztán nyílt az ajtó és meg jelent előttem egy nő, aki régen a lányaként szeretett, és én pedig a második anyukámnak tekintettem őt. Hatalmas mosoly jelent meg az arcomon, az övén pedig döbbenet.

-         Szia Simone – intettem neki.

-         Shelly? – mért végig még mindig a döbbenetet sugalló arccal.

-         Meglepetés! – tártam szét a karom.

-         Hány éve is? – ölelt magához – 10 éves voltál mikor utoljára láttalak, Uram-atyám kész nő lettél – húzott be az ajtón.

-         Hát igen, kis vakarék voltam még akkor – öleltem magamhoz ismét – hiányoztál.

-         Jaj Shelly, te is nekem, nekünk! A fiúk majd kiugranak majd a bőrükből, ha meglátnak.

-         Nincsenek itt? – néztem körbe.

-         Nincsenek, a szokásos esti edzés meg a többi – legyintett és húzott a kanapéra – és mi szél hozott erre? Honnan tudtad, hogy itt vagyunk?

-         Hát – vakartam meg a tarkómat – Jürgentől.

-         Jürgen? – sötétült el – Shelly, miért jöttél?

-         Jürgen aggódik és én is, láttuk hogyan néz ki Bill és megkért, hogy jöjjek el és vigyázzak rá.

-         Mert szerinte én nem tudok? – pattant fel.

-         Simone – fogtam meg a kezét – ne haragudj rá, aggasztja Bill külseje szerinte…

-         Szerinte?

-         Szerinte Bill drogozik.

-         Ez badarság, azt hiszi, nem tudok figyelni rájuk? – mérgesen.

-         Ne haragudj.

-         Jaj, kicsikém – ölelt meg – dehogy haragszom, csak a feltételezése, hogy nem tudom őket megóvni. Bevallom engem is aggaszt a legújabb tetkója meg néha a külseje, de bízom benne.

-         Meg persze örültem, hogy idejöhetek csak sosem tudtam elszakadni az iskola miatt.

-         Remélem, jó sokáig leszel a vendégünk – puszilt meg – a fiúk hamarosan haza érnek, gyere, megmutatom az egyik vendégszobát – indult el a lépcsőn felfelé, én pedig követtem őt magam után vonszolva a táskám.

Az egyik vendégszoba? Mindegyik ilyen gyönyörű, mint amit én kaptam meg? A nyálam csorgott miközben körülnéztem, hatalmas és káprázatosan szép a baldachinos ágyba pedig… minek nekem pasi? Ha ilyen ágyban fekhetek le?

-          Simone, ez csodálatos! Imádom – ugrottam az ágyra.

Ő pedig nevetett rajtam.

-          Semmit nem változtál, ugyan olyan vagy, mint ahogy emlékeztem rád. Csomagolj ki, ha megjöttek a fiúk úgy is meghallod, sosem tudnak csöndben megjelenni – mosolyogva s kisétált a szobából.

-          Ez egy álom és sosem akarok felkelni – sóhajtottam hanyatt fekve és a plafont bámulva, aztán felpattantam és kipakoltam a ruháimat, a cipőimet, az ékszereimet mindent, amit csak elhoztam mikor végeztem és körbe néztem olyan volt a sok cuccommal mintha én is itt laknék velük mióta csak kijöttek Németországból.

Simone igazat mondott a fiúk érkezéséről, lentről hatalmas ajtó csapódás és nevetések, majd egy „Anyu megjöttünk!” Hallatszott fel, a gyomrom összeugrott és rögtön úrrá lett rajtam a félelem mi van, ha nem ismernek meg, vagy ha nem örülnek majd nekem? Egy biztos hatásos megjelenés kell! Gyorsan kissé összeborzoltam a hajam és kisétáltam az ajtón, az emeletről le lehetett látni a nappalira és a hatalmas étkező asztalra, rátámaszkodtam a korlátra és onnan figyeltem az ikreket, ahogy nevetve cukkolják egymást és testvériesen ütögetik egymás karját, pont úgy, ahogy évekkel ezelőtt is tették.

-          Fiúk, fiúk moderáljátok kicsi magatokat – jelent meg Simone a látómezőmben – vendégünk van.

-          Kicsoda? – néztek mind ketten anyjukra, mire én megszólaltam.

-          Nahát, milyen őrjítően szexi pasikat rejt ez a villa – mondtam kicsit nagyképű vigyorral az arcomon.

A hangomra mind ketten felkapták a fejüket. Az ikrek arcát le kellett volna fényképezni, hatalmas száj tátott döbbenet ült ki az arcukra, így hát… muszáj volt kinevetnem őket.

Alig bírtam abbahagyni a nevetést, sokszor mondták nekem, hogy nem szép dolog kinevetni a másikat, de egyszerűen képtelenség lett volna nem nevetni őket látva.

-          Shelly? – nyögte ki Tom elsőnek.

-          Teljes életnagyságban – egyenesedtem fel és sétáltam le a lépcsőn hozzájuk.

Mikor közelebbről is megnéztem Billt úrrá lett rajtam az aggódás, az arca beesett volt a bőre hófehér és az a tetkó a kézfején, ijesztő volt.  Ahogy eléjük léptem Tom azonnal magához vont és szorosan ölelt magához én pedig mint mindig is, bújtam a nyakába.

-          Tommy – nyöszörögtem könnyeimmel küszködve.

-          Fogalmad sincs róla, mennyire örülök, örülünk neked! – puszilt meg – annyira… - mért végig én pedig felvont szemöldökkel vártam a mondat végét.

-          Csodálatosan nézel ki – fejezte be Bill helyette majd ő is odaférkőzött és átölelt, talán neki örültem a legjobban. Ő és én köztem mindig is megmagyarázhatatlan kötelék volt, ő volt a lelki társam, mindent tudott rólam és én is róla. Ezért is jöttem ide azzal a reménnyel, hogy ha a családjának nem is mondja el, ha valami baj van, nekem elfogja.

-          Mit keresel itt? honnan tudtad meg, hogy itt vagyunk? – támadt le Tom.

-          Én beszéltem vele – szólalt meg Simone, ezzel kimentve engem – pár hete már tartjuk a kapcsolatot és felhoztam neki az ötletet, hogy mi lenne, ha kilátogatna hozzánk.

-          Anya, mondtam már, hogy mennyire imádlak? – szorította magához Billt – az egyik legjobb ötleted volt.

-          Ne fojtsd meg azért – nevettem.

-          Meddig leszel itt? – ültünk le az étkező asztalhoz.

-          Egy ideig – mosolyogva – van 2 hónap szünetem a fősulin, pár hetet maradok, ha nem gond.

-          Dehogy gond! Addig maradsz, ameddig csak akarsz – kacsintott Tom.

-          El sem hiszem – néztem felváltva őket – annyira… mások vagytok.

-          Csak külsőleg – felelt Bill finom mosollyal – rengeteget gondoltam rád.

-          Gondoltunk – javította ki Tom – ne sajátítsd ki.

-          Sosem tettem.

-          A francokat nem – nevetett fel Tom – emlékszem teljesen be voltál sértődve mikor Shell engem is elhívott a folyó partra piknikezni, pedig te csak vele akartál lenni.

-          Te még emlékszel arra? – lepődtem meg, 8 évesek voltunk.

-          Bizony, sok mindenre emlékszem ám.