10.rész/ Kétségek között

Mikor meghallottam Dr. Whitman hangját, most már kinyithatja a szemét azonnal felültem és rá néztem, látni akartam az arcát, a reakcióját, hogy mit látott a monitoron. De nem láttam semmit, az arca semleges volt, szinte mozdulatlan.

Hatalmas sóhaj után szorongva mentem be a kis öltözőbe és vettem fel a ruhám, hogy aztán újra kimehessek.

-         Amelia…– kezdett bele, amitől már ideges lettem.

-         Beteg vagyok, igaz? – kérdeztem rá azonnal rettegve a választól.

-         Kedvesem nyugodjon le – tette mind két tenyerét a vállamra – az eredményeket csak később tudom meg.

-         Később? – néztem rá elfancsalodva.

-         Nem kell aggódnia. Majd felhívom, ha meg vannak az eredmények, rendben? Addig ne ezzel törődjön.

-         Ne ezzel törődjek? Hiszen most azt várja el tőlem, hogy nyugodtan éljem tovább az életem, mikor lehet, hogy épp haldoklom! Nem tudok kétségek között élni doktor úr – borultam ki, a kezemmel hadonásztam a szememből pedig szépen lassan indultak útnak a könnyeim.

-         Tudom, hogy fél Amelia, de most nem tudok mást mondani, csak azt, hogy várnia kell.

-         Nem fog menni, hiszen már most kiborultam – tettem a tenyerem a homlokomra és mélyet sóhajtottam.

-         Adjak nyugtatót magának?

-         Nem fogom begyógyszerezni magam, és úgy ki nézni, mint aki épp be van szívva.

-         Igaza van, de olykor egy kis tabletta jól jön.

-         Nem kell – ráztam meg a fejem – akkor, várom a hívását.

-         Azonnal hívni fogom.

-         Rendben, viszont látásra.

-         Vigyázzon magára – szólt utánam, de ezt én már nem hallva sietősen hagytam el a kórházat, és az autómba ülve haza vezettem.

Út közben sikerült kicsit lenyugodnom így a házba már teljes testi és lelki nyugalommal léptem be. Első utam azonnal a konyha volt ahol elkészítettem egy nagyon-nagyon erős kávét és három kortyra le is húztam.

Rá néztem a nagy fali órára. Délután öt óra volt.

És fogalmam sem volt arról, hogy mi a fenét kezdjek magammal este hétig, leültem a kanapéra és csak bámultam magam elé, aztán hírtelen ötlettől vezérelve tárcsázni kezdtem Tom számát.

-         Igen tessék? – vette fel egy számomra ismeretlen hang. Megijedtem, rossz számot tárcsáztam volna? - haló

-        Ő, hello izé… én Tomot keresem – iszonyat bénának éreztem magam.

-        Már is adom – majd kicsit messzebbről hallottam ismét a hangját – Tom! Keresnek! – ezután nagyon halkan, de hallottam Tom már is megyek szövegét.

-        Azonnal jön.

-        Rendben, köszönöm

Vajon ki az, aki felvette?

-         Igen? – szólt bele az ismerős hang.

-         Tom.

-         Amy? Mi történt?

-         Csak…

-         Jól vagy? – kérdezősködött tovább.

-         Ha engednéd, hogy befejezzem, talán megtudnád – kicsit talán bunkón.

-         Úgy látom nem…

-         Figyelj – sóhajtottam fel a hajamba túrva – nem tehetnénk előrébb a vacsorát?

-         De, de persze ő, mikorra gondoltad?

-         Gyere át, csinálok én vacsorát.

-         Biztos, hogy most…

-         Semmi bajom – erősítettem meg feszülten.

-         Ha te mondod, mikorra menjek?

-         Akár most is.

-         Rendben, akkor fél óra és ott vagyok.

-         Nyitva lesz az ajtó.

-         Értettem, akkor indulok is, szia.

-         Szia.

És már kis is nyomtam. Mi a franc ütött belém? Lehet el kellett volna fogadni a nyugtatót? Egy fenét! Inkább akkor megőrülök, de nem fogom gyógyszerezni magam.

Hatalmas sóhajjal temettem az arcom a tenyerembe, aztán felálltam és a konyhába lépve megnéztem mi található a hűtőben és a spejzben.

Egy picit gondolkoztam mit is készítsek, de végül egy egyszerű, de annál laktatóbb ételnél maradtam. Neki láttam.

Épp a hozzá való szószt kavargattam mikor akkorát ugrottam ijedtemben, hogy majdnem hanyatt vágódtam.

-         Jaj,ne haragudj – kapott el Tom – nem akartalak megijeszteni.

-         S… semmi baj – kapkodva a levegő után.

-         Jól vagy?

-         Persze, csak megijesztettél.

-         De biztos jól vagy?

Arra volt kíváncsi, hogy mi volt a kórházban, ez ezer százalék. Felsóhajtottam.

-          Kétségek között kell, éljek addig, amíg a doki nem hív, hogy meglettek az eredmények.

-         Nem vagy beteg – fordított magával szemben – ne aggódj.

-         De mi van, ha beteg vagyok? – nem bírtam tovább, eltört a mécses és csak úgy záporoztak a könnyeim.

Nem szólt semmit, kivette a kezemből a fakanalat és szorosan a karjai közé zárt, én pedig szorítottam magamhoz az arcom a pólójába fúrva. Miért ragaszkodom ennyire hozzá? Alig ismerem, még is jó vele lenni, félt… aggódik értem, segíteni akar. Mellettem akar lenni, és nem azért mert vonzódik hozzám, a barátom akar lenni, biztos az akar lenni.

Mikor abba hagytam a sírást lassan eltoltam, de nem néztem rá, szégyelltem magam, szégyelltem, hogy látnia kellett összetörni. Mert összetörtem, teljesen, a jövőm kilátástalan volt nem tudtam mi lesz holnap, vagy holnap után. Nem tudtam mi lesz, ha kiderül, hogy beteg vagyok, nem tudtam mi lesz, ha még sem vagyok beteg. Nem tudtam semmit, semmit sem.

-         Jobban vagy? – emelte fel az államnál fogva a fejem.

-         Azt hiszem – kaptam el azonnal a fejem – sajnálom.

-          Ne butáskodj már – mosolyodott el – nehéz most neked és ezt pontosan jól tudom. A barátod akarok lenni Amy, mondj el nekem mindent, ami a szíved nyomja, mesélj el nekem mindent, hogy jól ismerjelek. Tudni akarom, mi van veled.

-          Olyan furcsa ez.

-          Tudom, nekem is – vigyorodott el, ezzel mosolyt csalva az arcomra – nem is ismerek magamra per-pillanat. Nem szoktam ilyen lenni.

-          Ne játszd meg magad előttem – léptem el tőle azonnal.

-          Jaj dehogy, nem úgy értettem.

-          Basszus a szósz – fordultam vissza a tűzhelyhez és azonnal kavargatni kezdtem a szószt nehogy oda égjen.

-          Mit eszünk?

-          Spagettit. Egyszerű, de még is finom és gyorsan kész van.

-          Imádom a spagettit.

-          Remek, mert én is – mosolyogtam rá – Tom.

-          Hm? – nézett rám.

-          Köszönöm.

-          Nincs mit megköszönnöd.

-          De, rengeteg mindent köszönök neked, mert te már felemeltél a földről mikor egyáltalán nem ismertél, csak megláttál egy nőt, aki a földre rogyva zokog, fogalmad sem volt róla, hogy ki vagyok még is oda jöttél és segítettél. És most is, előtted borultam ki teljesen és te, még is itt vagy. Nem rohansz el, mert előtted zokogtam, mint egy hisztis kislány.

-          Meg van okod arra, hogy kiborulj, most vesztetted el az édesanyád, kétségek között vagy, hogy beteg vagy-e vagy sem. Meg van az okod, hogy ki legyél bukva. És én azt mondom, hogy ha úgy érzed, csak sírj, mert a sírás lenyugtatja az embert.

-          Hol a fenében, voltál eddig?

-          Itt is, ott is – vonta meg a vállát vigyorogva majd magához húzva egy hosszú csókot nyomott a homlokomra.